Kritikák az 1. kötetről

V e r s e t ..í r o k

 

Epistóla

Testvérkém, ne kísérts! Mért csábítasz soraiddal
ismét verseket írni? Mit ér, ha a hexameternek
karcsú, táncos a lába, de nincsen semmi se közte,
semmi, hová behatolnál! - Ez vagyok én is. A forma
kellemetes, de a belső! Az csak az űr, meg a zűrök,
s bármit is írok, már ehetetlen: fás, csupa csont, sós,
sótalan, elfőtt… Rég tudom én is, csak ne vigasztalj!
írtam bár olyat is, mi a Parnasszus fele vinne,
régen volt, bizony annyira rég, hogy tán nem is úgy volt.
Megsárgult a babérkoszorú, és nincs aki újat
fonna hajamba. A Múzsa meg én már rég szakitottunk,
nem csókol meg a homlokomon, (meg másegyebütt se).
Vénám mára beszáradt, (vagy kiapadt ezer éve?),
és Pegazus ledobott (tudtam, hogy ronda egy állat,
már a gyepes kifutópályán a földre teremtett)
Itt fekszem kiterülve, laposra taposva a trágyán,
mellettem könnyű, üreges testükkel a versek…
áldjon az Isten, testvér, rám többé sose számíts,
termést nem hoz, nem nő meg, be nem érik a költő.
Nem kell már a babér, csak a szárazbablevesembe,
mellyel a számat jól betömöm, s csak hallgatok inkább,
mintsem zengjem egy új művét a középszerűségnek.

 

nincs új üzenet
irgalmasvérnő
KJÁ

A költő éjszaka

Mikor feküdni készült, a világ fejreállt,
Megéledt mind, miből csak egy verssort is kreált.
Az ablakon a függöny, a hibásan szövött,
Zöld-barna táncot lejtett a kinn s a benn között.

Az ócska bőrkabát, mi már hártyásra kopott,
Levedlett, mint a kígyó, és újabb bőrt hozott.
A konyhaszekrény szélén a kék stelázsicsík
Kanárisárga lett, s most madárhangon visít.

A kávézfőző roncsa, mit más már elhajít,
Lelkesen feketévé kotyogta titkait.
Pipája megtömődött, de nem égett sokat,
Füstkarikákból fonta a furcsa álmokat.

S míg odabenn a költő édesen aludt,
Fölkeltek a versek, és megírták maguk.

 

ECT

Mit mondok el én, s mit mond a szöveg?
Mit hallgatok el, s mit hallgat el ő?
Míg azt hihetem, elrejt a szövet,
váratlan hol tűnök elő?

Mint áramütéskor görcsbe a test,
úgy rándul a vers ritmusba, rímbe,
vele rándulok én is, rázuhanok,
lábánál fekszem kiterítve.

Bújócskázik a versben az én,
meg a másvalaki, nevesincs idegen,
enyém a szó, de az övé a rag,
övé tagadásom és igenem.

Merre van ő, és hol vagyok én,
faggat az ügyvéd, vallat a vád.
úszik megsokkolt szövegén,
nem kérdez a vers, csak mondja magát.

 

hulladék

pár vacak vers és egy-két rossz kamaty,
úgy hamvad el, hogy nem is vet lobot,
de mégis, mint a halom ócskavas,
értékké válik, mihelyst eldobod,

s belőle újraöntheted magad:
éveket a kicsorbultak helyett,
s a vérért, ami bőrödhöz tapad,
önthetsz irgalmasabb ítéletet.

semmid sincs már, sem arcod, sem neved,
az isten emléke is megkopott,
pucér testedre fázón öleled
néhány éjszakád, hitvány verssorod.

 

öreges

Az éveket már érzik pusztulásra
váró sejtjeim, odvasul fogam
a szétrágott s le nem nyelt mondatoktól,
vastagszik méhem, nehezen fogan,
a mész orvul gyűlik az érfalon,
gyomrom finnyás lett ételre és szóra,
egyre ritkábban pezsdíti fel vérem
a testi vágy, mint ócska bort a szóda,
a várandósságnak csak kínját érzem,
“nem kellett volna időben egy küret?”
fut át rajtam, míg félpercnyi szünet
áll be két fájás közt a vérző térben.
..Kit mégis százszor újra megszülök,
..ne hagyj el, vers, mikor megvénülök.

 

Keserű whiskydal

ó, fiatalság! Még amikor hittünk az egészben:
úgy Pegazus szárnyában, mint az örök szerelemben,
Meg hogy a Parnasszus csúcsát majd egyszer elérjük.
ültünk mestereink lábánál, s éltek a holtak,
Mert megidéztük finnyás szellemüket szavainkkal.
Tiszteltünk mindent, ami vers volt, mint pap az oltárt,
S tudtunk írni hibátlanul egy-egy hexametert is.
Esténként a lepukkant kocsmák pultjai mellett
Kérdések tutaján hánykódó hősi szivünket
Ringatták lassú mámorba a bölcs borozások.

Itthon ülünk most, házunkból, amit összevakartunk
Megzápult szavainkkal, régesrég ki se lépünk.
Mestereink koszorús fényképe tekint le a falról
Feddőn, míg a Chivas Regalos poharat nyalogatjuk,
S megbotlik a tollunk mindegyik hexameterben.
Kolbászt töltöttünk Pegazusból, azt falatozzuk,
S elhittük, hogy a Parnasszusra lanovka repít föl.
Nem kell már szerelem, csak a franciaágyban a kúrás,
S mint kültelki vagány, aki mással látja a nőjét,
Régi dicsőségünk késel csak az éji homályban.

 

Villanella

mint a csárdásban egy jobbra egy balra
mindig ugyanazt a figurát járom
keresek rímet mindig ugyanarra

míg körbe-körbe pörgök egymagamba
felhúzhatós baba most reklám áron
mint a csárdásban egy jobbra egy balra

vezet a vers s elgáncsol készakarva
minden éjszaka visszatérő álom
rímet keresni mindig ugyanarra

de cséplem a szót, lábam alatt szalma
orromban karika, nyakamban járom
mint a csárdásban egy jobbra egy balra

néha véletlen találok új hangra,
mint mikor mellényúlok a gitáron,
rímet keresek mindig ugyanarra

lepke a gertyafénytől megzavarva
billegek egyensúlytalan egy lábon
mint a csárdásban egy jobbra egy balra
keresek rímet mindig ugyanarra

Kabdebó Lóránt „Irgalmasabb ítélet”

A második kötet a döntő. Higgyék el: Kiss Judit ágnes nincs új üzenet című gyűjteménye az egyik legjobb kötet évek óta, amit olvashattam. úgy szembesíti a vant és a semmit, hogy abból mindig megszülessen egyfajta valami. Létrejöjjön a vers: amelyben minden valóságos szörnyűséget felsorol, leginkább mai életünkből, és mégis mindegyik verséből megerősödve, a megalkotottság örömével kerül ki. Glóriával átallépi a szörnyeteg valóságát. Mert csodálatosan érti a versbéli megvalósítás minden csínját-bínját, és van ereje ezt a kiharcolt formát embert erősítő erőként felmutatni. Münchhausen csodája: hajánál fogva húzza ki magát minden slamasztikából. Vagy inkább Kiss Judit ágnes verscímével: „Bolondistók átugorja az árnyékát”. Ha igazi ősét keresem, Villonban találom: a gonosz világ leltára Isten színe előtt olyan formált verssé alakul, amely nem kétségbe ejt, hanem éppen hogy nehéz hűségbe öltöztet. A vers – és általa önmaga – megőrzésére késztet. Előző kötete, az Irgalmasvérnő az apróképek balladája volt, kemény, kegyetlen és elutasító. De benne is ott élt egy erős ember, aki tud dalolni, és énekelve járja a középkori „istenítélet” tűzpróbáját.

Ma, amikor a rejtélyesen-szépen formált vers élvezete szinte feledésbe veszett, jön egy nőből és zenészből formálódó költő, és elénk varázsolja a szörnyeteg világ percenként átélt tényei-jelenetei ellenében az erőt adó költemény örömét. Valaha József Attila tudta ezt fájdalmas kései verseiben. Az ember körül lepusztuló világban nem hagyja a verset is utána rombolódni. úgy eszmélkedik, hogy a mindennapos fájdalmas szét- és önmagába tekintés során a felépülő vers derűjével élteti önmagát. Valami olyat tud, amire ma nagy szükség van: a szenvedést derűre váltani.  

 

 

h

„Maga nem ússza meg, hogy jó költő legyen!”
Kiss Judit ágnes, a vérkomoly játékos

- Első versesköteted, az Irgalmasvérnő, 2006-ban jelent meg az Alexandra kiadónál. Viszonylag későn mutatkoztál be költőként. Miért?

- Mert féltem, hogy kiderül, hogy ezek a versek nem is jók, hogy nem felelnek meg egy éppen aktuális irodalmi divatnak, és nem tudok kiállni amellett, hogy ez egy érvényes költői nyelv. Először 1995-ben, egy irodalmi táborban szonettkoszorúval álltam Várady Szabolcs elé, aki a maga finom modorában azt mondta, hogy minden sorba bele lehetne kötni, de ez a formaérzék meg lendület neki azt jelzi, nem úszom meg, hogy jó költő legyek . Tíz évig úgy voltam vele, hogy Szabolcs tévedett. Végül ő szerkesztette meg az első kötetemet.

- Mesélted, hogy költőtársad, Nyilas Attila már látatlanban mondta neked, hogy te biztos jó verseket írsz. Miből gondolhatta, amikor még nem is olvasott tőled semmit?

- én is csodálkoztam, de azt mondta, hogy a nyelvhasználatomból, a világlátásomból, a humoromból sejti – és ez nagyon nagy bátorítás volt. Bevallottam neki, hogy írok, de félek a szerkesztők véleményétől. Ne viccelj, mondta erre, ha már el kell esnünk, harcban vesszünk el! állj ki a szövegeiddel! Akkoriban magánéletileg is éppen rezgett a léc, és olyan állapotban voltam, mint a tarot kártyában az akasztott ember, aki a bokájánál van felakasztva, és minden kihull a zsebéből. Gondoltam, jól van, vesszen, ami nem az enyém! Fogtam az általam legjobbnak tartott 10 versemet és elküldtem 10 folyóiratnak. Persze, jöttek kritikák is, de egy csomó folyóirat közölni akart. Legnagyobb büszkeségemre több szerkesztő hitte azt, hogy valaki álnéven írt, mert nem jelenhet meg kezdő ennyire kialakult hanggal. Vass Tibor , a Parnasszus olvasószerkesztője be is rángatott a nálam 10 évvel fiatalabb alkotók körébe, ami annyira termékenyítő szellemi közeg volt, hogy szerettem volna átmenteni belőle valamit. Azt hiszem, sikerült, már harmadik éve vezetem heti rendszerességgel a Kópia kávézóban a Ködlámpa irodalmi sorozatot.

- Igaz, hogy Arany-balladákkal ringattak?

- Bölcsészcsaládból származom. Nálunk teljesen természetes volt az is, hogy az emberek írnak. Nem is tudtam komolyan venni az írást, hogy más lenne, mint a családi hülyéskedés egyik megnyilvánulása. írtunk disztichonokat a konyhában feltűnő csótányokról, vagy köszöntöttük az újévet közös szonettel. Magyar szakos lettem én is, az ELTé-n végeztem bölcsésztanárként, utána a Színművészeti Egyetemen drámatanári szakdiplomát szereztem, s ezzel párhuzamosan végeztem a Pécsi Zeneművészeti Főiskolán oboa szakot. Abból élek, hogy tanár vagyok, tanítok egy katolikus gimnáziumban, ennek az összes jó oldalával meg nehézségével együtt.

- 2004-ben Az év versei antológiában is bemutatkoztál, és akkor jött létre a Keleti átjáró együttes. Milyen a zenétek?

- Magyar és balkáni népzenei alapokra épül a többi zenei stílus, főleg rock és dzsessz. A verseimben is erősen benne van a magyar népdalok hatása. Kicsi korom óta néptáncoltam, népzenét hallgattam, tanultam, énekeltem, és belém ivódott, ugyanolyan természetességgel, ahogyan otthon az antik versformák. Nemrég elkezdtem dzsesszt tanulni, nagyon érdekel az a zenei gondolkodás is.

- A köteted címe Irgalmasvérnő. Ki ez a figura?

- A figura már réges-rég bennem volt, csak nem találtam neki nevet. A vérnő nekem olyasmi, mint a véreb vagy a vérmacsó női változata, a vamp, a szexualitásban magát megélő nő típusa. A nővéremmel meg a legnagyobb unokatesómmal mi voltunk a három vérnő. Nem volt ez kommandó, de a közös szenvedéseink feletti idétlenkedésnek a három nővér mintájára megalkottuk ezt a szövetséget, innen az alak neve, amibe persze az irgalmasnővért is bele lehet hallani, a megértés, a másokhoz való odafordulás jeleként. Alapvetően a lázadásnak meg a helykeresésnek a szövegei ezek, és ezekből áll össze a folyamatos felháborodások kötete. Ki vagyok én nőként a 20. század végén ebben a társadalomban, milyen szerepeket vagyok hajlandó eljátszani, miket utasítok el.

- Sokak szerint erotikus verseket írsz.

- Gondolom, a Ballada a kettős erkölcsről alapján mondják. Pedig az egyáltalán nem erotikus szöveg, hanem társadalomkritika. Csak szókimondó.

- Az egyik versedbe a férfi nemi szervet, úgy ahogy van, beírod.

- úgy gondolom, nem arról van szó, hogy vannak tabuszavak, amelyeket nem lehet kimondani, hanem arról, hogy a szavaknak van stílusértéke. Katolikus iskolában az ember könnyen beleszalad a megbotránkozásba, ezekkel a szövegekkel is fennáll ennek a veszélye. Viszont az, hogy én írok, egy csomó irodalomszerető gyereknek ráirányította a figyelmét arra, hogy a magyar irodalom nem fejeződött be Radnótival, hanem ez aktív, élő dolog. Ráadásul a kortárs szövegek ugyanazon a nyelven szólnak, mint amin ők is beszélnek.

- Mi a véleményed a női költészetről?

- Engem nem bánt ez a különbségtétel, ha nem esztétikai minősítés társul hozzá. Nyilván van a költészetnek olyan vonulata, ahol nem lehet érezni, hogy az író férfi vagy nő, de vannak olyan témák, kérdések, ahol igenis lehet, bármennyire szeretnék én androgün lenni. Ha beszélgetek, akkor sem tudom kikerülni a női létmódomat, ha írok, akkor sem. Ez természetes, ahogy egy férfinak normál esetben tenor, bariton vagy basszus hangja van, egy nőnek meg alt, mezzo vagy szoprán, és soha nem lesznek egymással konkurensek, mert nem ugyanazokat a szerepeket éneklik. Az eszköztárat legalább annyira fontosnak tartom, mint a témát. Nekem kapaszkodót, biztonságot jelent. Rengeteg stílusgyakorlatot csinálok, ha találok egy formát, amiben még sose írtam, akkor nekiállok skálázgatni rajta, akár a zenében.

- életformákkal is játszol, a csúfolók, biztatók mellett vannak sms- és graffiti-verseid is.

- Ezek éppúgy lehetőségek, ahogy úgy érzem, hogy nekem az alkaioszi strófa a maga többezer éves hagyományával hihetetlenül élő és hétköznapi. Eleinte az adoniszi sorok üldöztek. Mindenben meghallottam őket. Az utóbbi időben a glükóni sorokat (az aszklepiádészi utolsó sora) hallom. Például: Hallgassák meg a híreket! Meg amikor az ember ül a vécén, és azt mondja: szörnyű hascsikarás gyötör - kész a glükóni sor! Az egyik legszebb hexametert Várady Szabolcstól tanultam: áfásszámla-igényét, kérjük, előre jelezze! és hányszor láttad ezt a szöveget? Elkezd az embernek olyan szeme meg füle lenni a külvilágra, ami mindent bele tud rakni a nyelv nagy sodrásába, és már a tanítványaim is érzékenyek rá.

- Elégedett vagy a tanári pályával?

- Ha a tanításnak, szokták mondani a kollégáim, csak egy százalékkal nagyobb a hatásfoka, mint a gőzgépé, ami 7 vagy 8 százalék, akkor már nem éltünk hiába. Ha ötévenként van valaki, akire azt tudod mondani, hogy őérte érdemes volt, akkor már jó tanár vagy. én nagyon el vagyok kényeztetve! A Lónyayban volt két olyan srác, aki előbb publikált, mint én. én tanítottam őket hexametert írni. Egyikük, amikor először megjelent az és-ben, fölhívott, hogy ugye tudod, hogy ezt ketten értük el! Negyedik generációs tanár vagyok, nekem ez tök jó. Amit én tudok, az csak alap, én vagyok mondjuk az ugródeszka. Már most, 14 év után kapok annyi visszajelzést volt tanítványoktól, hogy még mindig azt mondom, hogy ennél nem sok jobb munkát tudok.

- és a költői pályával elégedett vagy?

- Nagyon jólesik, hogy olvassák, amit írok, és van, aki szereti. Tíz évig két olvasóm volt, a nővérem, meg az épp aktuális barátom. Ehhez képest most jönnek visszajelzések ismeretlen emberektől, hogy ha te vagy az a Kiss Judit ágnes, akinek Eszenyi Enikő tegnap felolvasta a verseit, akkor gratulálni szeretnék! Vagy úgy kapok visszajelzéseket, hogy azt gondolom, valaki ugrat, vagy azt, hogy úristen, a verseknek még van ilyen erejük? Nemrég egy srác írta, hogy mennyire szétcsúszott és gyógyszerezett, és begyógyszerezve könyveket vett. így vette meg a könyvemet, és elolvasta egymás után sokszor, és mire úgy érezte, hogy minden szavát a magáénak tudhatja, addigra azt vette észre, hogy abbahagyta a gyógyszerezést, és visszament a főiskolára…

- Akkor terapeuta is vagy, nemcsak költő. Meg tanár, zenész, irodalomszervező.

- Az ugyanaz, végül is. Merthogy a művészetnek van terápiás hatása, nem véletlenül van művészetterápia. Vagy inkább a művészet alapvetően lelki szükséglet, és az a kellemes mellékhatása, ha esztétikai érték is. Drámapedagógusként is megélem, hogy bármiféle önkifejezés hihetetlen én-erőt ad, és remek elaborációs technika.

- Tetszik, ahogy a testről meg a lélekről írsz: amíg a test éli az életét, „a lélek kukoricán térdepel”.

- Az írás szerepjátszás is, és nagyon kellemes bújócska. Sokszor érzem, hogy nem úgy történt, ahogy a versben van, nem is úgy gondolom, de egyszerűen a sorok hívják egymást, és utána én is rácsodálkozom, hogy ez lett belőle. éppen ezért szeretek írni, mert nemcsak vérkomoly, hanem nagy játék is.

- Itt-ott kicsit villonos vagy.

- Mondják, és én ezt bóknak veszem! Nyilván formailag rá is játszom a balladákkal, a középkor pedig egyébként is az egyik kedvenc korszakom. Akkor még világosan tudták, hogy az életünk nem a bölcsőtől a koporsóig tart, hogy az ember lélek is és test is. A memento mori – emlékezz a halálra – az én zsigeri halálfélelmem, másrészt a tudat, hogy súlya van annak, amit csinálok. Ha Villonhoz hasonlítanak, büszkén kihúzom magam. A középkor azt is tudja, hogy megfér az amor sanctus – szent szerelem – egy nagyon is testi létmóddal.

- „Nem kell már a babér, csak a szárazbablevesembe”, és ronda állat a Pegazus, mert ledobott... írod az Epistóládban. Csak nem akarod abbahagyni?

- Nem, dehogy! Tulajdonképpen készen van a következő kötet, és írom a harmadikat is. Az a vicc, hogy ezt a verset 22 évesen írtam, Jónás Tamásnak , aki egyfolytában azzal jött, hogy Judit, jó, amit csinálsz, miért nem publikálsz? Az volt a válasz, hogy én annyira rettegek középszerűnek lenni. Ki költő? József Attila, Pilinszky meg Weöres Sándor, hogy csak a szenthármasságomat említsem, de hogy jövök én ahhoz, hogy engem bárki költőnek nevezzen, pláne én magamat? S hogy mégis vállalom, ahhoz kell a rengeteg biztatás, meg az az élmény, hogy van olvasó, aki azt mondja, hogy ezt igenis szeretném hallani.

- Mitől kezdesz írni?

- Nem tudom, valahogy ciklikusan megy ez is, mint a fogyó hold, a növő hold. Van egy inkubációs szakasz, amikor csak növöget, aztán három nap alatt lesz hat vers, egyik hívja a másikat, aztán kiüresedek. A Bakonyban egy 200 éves parasztház a menedékem. Ha oda levonulok alkotói szabadságra, születnek zenék, versek. A legtöbb versemet úgy írom, hogy sétálok az erdőben. Saját lépéseim ritmusára. Illetve lépéseimet igazítom a vers ritmusához.

Szepesi Dóra

Kritikák a 2. kötetről
udvtorteneti lexikon
Kritikák a 3. kötetről
h
h
h
h
nincs új üzenet
koncentrikus korok
Kritikák a 4. kötetről
cv | interjúk | vers | próza | dráma | zene | tánc | fotó
Translations