Idézet a kötetből:
Démon
Rókafej a késõ tavaszi éjszakák egyikén jelent meg az életében, mikor már langyosak az esték, a levegõ csak hajnalra élesedik, és az embert, mint a citromot, facsarják a vágyai. A hónapok óta beléfagyott magány olyan súllyal ült rajta, hogy azt hitte, összeroppantja. Napok óta munkaképtelen volt a savanyú kielégületlenségtõl. Nem tudott egy épkézláb sort leírni, a mondatok üresen kopogtak a klaviatúrán, és este önfertõzõ gerjedelemmel kúszott az ágyba. Egyszerre fázott és izzadt. Lába közé gyûrte a paplant, érezte, amint a hûvös vászon hozzádörzsölõdik. Annyira vágyott egy másik testre maga mellett, hogy hangosan felnyögött.
A következõ pillanatban ott volt mellette Rókafej. Csak a körvonalait látta a sötétben, szinte észrevétlenül siklott a takaró alá. Hosszú, nedves orrával végigszimatolta. Teste megtévesztõen emberinek tûnt, gyakorlott mozdulattal markolt bele szeretõje pizsamanadrágjába, akinek minden feszültsége szétmállott az ujjai között. Reggelre nyoma veszett, újdonsült kedvese napokig erotikus álomnak gondolta, és jókedvre derült, ha eszébe jutott. Aztán türelmetlenség fogta el, mikor eszébe jutott, végül éppúgy sóvárgott utána, mintha hús-vér lény lett volna.
Akkor Rókafej újra eljött, hosszú, nedves orrával szaglászta, végignyalogatta. Most már ismerõs volt a teste. A keze olyan forró, hogy szeretõje elolvadt a simogatástól. Lihegésük nehéz párával töltötte be a házat, végül Rókafej a mellére húzta a fejét, és a haját cirógatta, míg el nem aludt. Reggelre megint eltûnt, és a szeretõ elnézõ mosollyal vette tudomásul, hogy agyára ment a magány, és visszatérõ szexuális álmai vannak, mint egy kamasznak.
Belátta már, kicsit furcsa és túl plasztikus álom ez, de nem számított semmi, csak az, hogy éjjel végre tudott élvezni, és nappal dolgozni. Hálás volt az álomlénynek, bárki is az. Ekkor kezdte Rókafejnek nevezni, és lassan mindennapossá vált a párnába fojtott sóhaj: „Rókafej!”, ami után megérezte a nedves, hosszú orrot, a forró nyelvet valahol a testén. Rókafej hallgatott a nevére.
Aztán már hívnia sem kellett. Bebújt az ágyba, Rókafej megvárta, amíg szeretõje zaklatott pulzusa megnyugszik, és már ott is volt, hogy újra felzaklassa. Késõbb hozzászoktak ahhoz is, hogy égve hagyják a villanyt, Rókafej hagyta, hogy szeretõje nézze, és õ sem vette le róla átható, zöld tekintetét. A fogai félelmetesen élesek voltak, mégis gyengéden harapdált. A fejét leszámítva teste minden porcikája emberszerû volt. Együttléteik során kiismerte Rókafej hajlatait, aki engedte neki, hogy simogassa, akár õ mászott rá, akár õt húzta magára. A hangját sosem hallotta, csak a sóhajtásait, és reggelre mindig észrevétlenül távozott.
Már benn jártak a nyárban, mikor egy reggel rögtön ébredés után kiment a kertbe. Rókafej a hintaágyon hevert és cigarettázott, egyik lábát a hintaágy támláján nyugtatta. Amikor meglátta szeretõjét, kurtán felnevetett. Ez volt az elsõ hang, amit hallott a rókaszájból. Felült, elnyomta a cigarettát, és besétált a házba. Azonnal utánament, de Rókafej nem volt sehol.
Furcsamód nem lepõdött meg annyira, amennyire megmagyarázhatatlan volt az esemény, de azért rutinszerûen megmérte a vérnyomását. Alacsonyabb volt a szokásosnál, errõl eszébe jutott, hogy még nem vette magához napi kezdõ koffeinadagját, és elsétált a sarki boltba, Juszefhez, frissen pörkölt kávéért.
Juszef mosolyogva fogadta: „hogy áludtad magad?”, tempós mozdulataival kiszolgálta, utánaintegetett. Hazament, megitta a kávét, nyugtázta vérnyomása normalizálódását, megállapította, hogy egészséges, Rókafej pedig kivételesen nála maradt reggelig, aztán eltûnt, miért baj ez, és újult erõvel a munkába merült. A mondatok egészségesen csörgedeztek elõ, mint a reggeli elsõ vizelet, és õ elégedett volt a nyári délelõttel, a kávéval és önmagával.
Rókafej pedig mintha érezte volna, hogy szeretõje elfogadja a jelenlétét, egyre többször maradt nála napközben, nesztelenül sétált a házban, kiült mellé a kertbe a hintaágyra, és cigarettázott vagy olvasott, falta a könyvtárát, ahogyan éjjel a testét. Nem zavarta, meg sem szólalt, de a jelenléte megtermékenyítõ volt. Könnyedén ment az írás, lelkesen dolgozott, eltelve a nyárral és önmagával.
„Kicsit megváltozott a stílusod”, nézett rá a szemüvege fölött a fõszerkesztõ. „Én nem mondom, hogy rosszabb lett, bár nekem jobban tetszett a régi fanyar irónia a cikkeidben, ez az álmodozó lírautánzat nem nagyon fér a mûfajba. Most vagy megújítod ezzel a szakmát, vagy kisodródsz a pálya szélére.” És mosolygott. Majomfeje volt.
Most döbbent rá, hogy amióta Rókafej vele él, minden emberben ott látja az evolúciós õst, a majmot. Majomszabású emberek néznek rá az utcán éppúgy, mint odahaza a tükörbõl. õ pedig utálta õket, és Rókafej keskeny arcára vágyott.
A fõszerkesztõ szavaira most megsértõdött. „Az írásaim én vagyok, te nem tudsz írni, csak ne szólj bele, aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul”, kiviharzott a szerkesztõségbõl a visszadobott cikkel együtt.
õ nem vett észre semmi lényegi változást. Csak a kávémennyiség tûnt fel, amit fogyasztott. Illetve az, hogy az aromatartó fémdoboz mindig üres, hogy hetente megy Juszef boltjába újra megtölteni. Figyelni kezdte, mennyit iszik: naponta négy, aztán hat csésze, aztán már bögre, már nem tejjel, nem cukorral, hanem forrón, keserûn, feketén. Aztán már folyamatos kávéivás a nap, mégis mintha álomban lebegne, amit nem tud kitisztítani a fejébõl.
„Kiáludtál?” – kérdezte Juszef, és fürkészõn, majdnem gyanakodva pillantott rá a pult mögül. Bólogatott mosolyogva, de egyre bûntudatosabban, mintha hazudna. És egyre kevésbé tudott tagadni.
„Bétég vádzs?” – tudakolta Juszef. – „Rosszul érzel mágád?” Olyan közelrõl nézett az arcába, ahogy csak az arabok tudnak. Érezte, hogy elpirul, pedig nem volt semmi baja, csak az az álomszerû lebegés, a folytonos vágy a kávé és Rókafej szerelme után. Juszef hirtelen elkapta a kezét. õ visszarántotta volna, de Juszef nem engedte. Lehalkította a hangját. „Baj van neked, én látok – suttogta –, szeretõ, aki nem ember.” Körülnézett, mint aki attól retteg, valaki meghallja, amit mond, kijött a pult mögül, kulcsra zárta a boltajtót. Mikor visszafordult, rettegés ült az arcán.
Hadarva beszélt, a szokásosnál is csúnyább akcentussal, alig lehetett értelmet adni a szavainak, és ami érthetõ volt, az is hihetetlen. Hogy démon kerítheti az embert a hatalmába. Férfit is, nõt is. Embertestû, állatfejû. Ha magányosan vágyakozik. Lehet macska vagy róka, néha még madár is. Kilesi a vágyadat, elhatalmasodik az életed fölött, míg senki mást nem akarsz. Elõbb éjjel jön, aztán nappal is. Nehéz elûzni, elpusztítani szinte lehetetlen. Kiszívja belõled, ami ember. Abból él. Nem vámpír, nem a véredet, a lelket csak észrevétlenül, míg álom lesz a napod. Kívánod a kávét, de nem térsz magadhoz. Egyszer csak soha többé. Elõször zöld lesz a vizelet reggel, sötétben világít. Aztán sárga a vér. Aztán nem leszel többé te, csak csomó vágy. Akkor eldob, elhagy, mert nem vagy már ember, belõled szívni. És gyötrõdsz. õ nem öl meg, te ölöd magad. Mindig.
„Juszef, neked elment az eszed!” – rázta le magáról a kezét. „Te nem mondod Juszef házug! – kapott újra utána a boltos. – Én ismerem téged, ismerem rókaszellem, macskaszellem, madárszellem is! Te iszod kávé, nevet, mint részeg, mint hülye! Vége lesz neked, ha nem hiszel.” Ezt már szinte kiabálta utána, mert az feltépte az ajtót, és szinte futott haza a frissen pörkölt kávéval.
Rókafej a kertben ült, cigarettázott, és szeretõje kéziratait olvasgatta. Jöttére fölnézett, zöld szemében vágy villant, és magához rántotta a hintaágyra. õ érezte, ahogy a rettegés, amit Juszef szavai ébresztettek benne, szétolvad Rókafej szájában, és kiáltozni kezdett az élvezettõl.
Juszef nem beszélt többet a rókadémonról. Azt is lehetne mondani, hogy mogorva lett, ha nem látni a szemében minden találkozáskor a szánalmat. Szó nélkül adta oda a kávét, de apró ajándékokat csempészett mellé. Kesu- vagy makadámdiót, pisztáciát. Amikor rákérdezett, Juszef zavarba jött. „Véd kicsi tõle” – motyogta, lesütötte a szemét, és nem hagyta sem visszaadni, sem kifizetni a kis csomagot.
Még akkor sem szólalt meg benne a vészcsengõ, amikor áttették a közéleti rovattól az unalmas kulturálishoz. A fõszerkesztõ egyre gyakrabban nézett rá sajnálkozva, aztán egy nap megkérte, hogy ezentúl inkább csak az olvasói levelekre válaszoljon, és érdeklõdött, a tisztelt kolléga nem gondolt-e arra, hogy átmenjen egy színes magazinhoz.
Bámulta fõnöke majomfejét, és az utálat mellett akkor elsõ ízben szólalt meg benne a félelem, elõször halkan, aztán egyre hangosabban. Hogy valami történik, amit már nem tud uralni, nem vett észre semmit, csak a langyos indián nyarat, a vörösbe forduló vadszõlõt a ház falán, és Rókafej cigarettacsikkjeit a hamutartóban. Sohasem érzett dohányszagot Rókafejen.
Hajnalban nem gyújtott villanyt, amikor kibújt mellõle a takaró alól, és elbotorkált a fürdõszobáig. Ott sem kereste a kapcsolót. Ahogy a lehúzó után tapogatózott, a kagylóban zöldesen felfénylett valami. A vizelete. És ahogy Rókafej keze szokott, tarkóján lassan kúszva elindult felfelé a rettegés.
Lihegett a futástól, ahogy bezárta maga mögött a boltajtót, és nekivette a hátát. A kis csengõ csilingelt egy darabig. „Hogy ûzzem el?” – kérdezte elfulladva. Juszef hosszan nézett rá, aztán lázasan pakolni kezdett az egyik polcon. Kisebb-nagyobb zacskókat hajigált elé a pultra, majd odalépett látogatójához, megmarkolta a vállát olyan durván, hogy már fájt. „Kesudió egyél – parancsolta –, sózva, pörkölve, amennyi bírsz. Míg ki nem üti a bõrödön.”
Pénzért kotorásztott a zsebében, de Juszef a fejét rázta. „Nem fizessed. Egyed” – vágta oda nyersen, és elfordult. „Miért segítesz nekem, Juszef?” – kérdezte tõle szégyenkezve. Juszef nem fordult vissza. „Testvérem volt – mondta –, kicsibb nálam. Neki volt. Macskafejû. Megölte. Akaszotta magát miatta.” Rázni kezdte a vállát a hangtalan zokogás.
Hetekig ette a kesudiót, míg az olaja gennyes, sárga pattanásokká nem gyûlt a bõre alatt az arcán, a hátán, mindenütt. Akkor Juszef elment hozzá hófehérbe öltözötten. Mogorvább volt, mint addig bármikor. Vízipipát hozott, rózsaízû dohányt, ylang-ylang olajat és tömjénillatú füstölõt. A vízipipába tejet töltött, és nem engedte megtörni a csendet, amíg el nem szívták a rózsás dohányt. Meggyújtotta a füstölõt, aztán leült vele szemben, kigombolta az ingét. Arabul dúdolt valamit, hörögve törtek fel belõle a torokhangok. Olajat öntött a kezére, és bedörzsölte vele a másik testét. Mikor a mellbimbójához ért, az összerándult, de õ zavartalanul folytatta, lassú, elnyújtott mozdulatokkal a hasán a derekáig. Akkor megtörölte a kezét.
Elöntötte a rémület, amikor Juszef jobbjában borotvapenge villant. Kiáltani akart, de a boltos a szájára tette a kezét. Már nem tudta, hogy verejték vagy könny folyik végig az arcán, vagy az olaj, ahogy a penge a bõréhez ért, és végigkarcolta körben a nyakát. Érezte lecsordulni a vért a vállán. Lenézett. Sötétsárga volt, mint a vizelet. Felkiáltott, eltakarta az arcát, és a földre zuhant a füstölõk közé.
Mire magához tért, besötétedett. Nyakából már nem szivárgott a vér, vékony, piros hímzõfonál volt rákötve, követte körben a vágás helyét. Juszef rádobta az ingét, és amíg az lassan öltözött, mogorván pakolta össze a vízipipát és a rózsaízû dohányt, az ylang-ylang olajat és a tömjénillatú füstölõt. Mire fölkelt, Juszef már indulásra készen állt az ajtóban. õ kezet akart nyújtani neki, de a boltos hirtelen magához rántotta, és hosszan, nagyon hosszan megcsókolta. A másik sem elhárítani, sem viszonozni nem tudta. Otthagyta köszönés nélkül, hallani lehetett, ahogy becsapódik utána a kertkapu. A hintaágy lengett, mintha ülne benne valaki.
És éjjel újra megérezte maga mellett Rókafej testét, ahogy hozzásimul, de most nem a vágy öntötte el, hanem a kétségbeesés, hogy hiába volt a vízipipa, a rózsaízû dohány, az ylang-ylang olaj és a tömjénillatú füstölõ, a vágás körben a nyakán és a piros fonál. „Takarodj! – üvöltötte. – Nem akarlak többet, nem érted?” Most szólt hozzá elõször. Rókafej felnevetett kurtán, gúnyosan, és újra hozzásimult. Forró volt a teste, mint mindig, de szeretõje most megpróbálta ellökni magamtól. Birkózni kezdtek az ágyon. Rókafej hihetetlenül erõs volt, hol õ gyûrte maga alá szeretõjét, hol az került fölülre. A fogai szeretõje arca elõtt csattogtak. „Tudom, ki vagy” – sziszegte Rókafej képébe –, „rókaszellem vagy, és a lelkemet akarod, de én nem adom meg magam neked!”
Pirkadt már, mire sikerült kilöknie Rókafejet az ágyból. Akkor az eltûnt nyomtalanul, csak a vörös szõrszálak maradtak a párnán a dulakodás nyomaként.
Remegõ lábakkal támolygott ki a fürdõszobába. Nem gyújott villanyt. A vizelete egészségesen és sárgán csordogált elõ, és õ sírva fakadt a megkönnyebbüléstõl.
Még mindig gyenge volt, mikor kilépett a kertbe. Az erõs szélben lengedezõ hintaágyat belepte a korai hó, és hirtelen olyan ébernek érezte magát, mint utoljára azon a késõ tavaszi éjszakán. Felnevetett, gúnyosan, aztán kihozta a konyhából az aromatartó fémdobozt, és szórni kezdte a finomra õrölt kávét a novemberi szélbe.
A bolond Csermákné
(Malom utca, majd Arany János utca 9.)
A Csermák Janót mindenki szerette a faluban, pedig nem idevalósi volt, gyöttment, ahogy mondjuk, városi, de nekünk valóbb ember még nem települt a faluba. Itt volt a mûhelye, kocsikat szerelt, azt mondják, csodás keze volt. Legjobban a villanyos részekhez értett, de egy halom rozsdás roncsból is olyan kocsit rakott össze, hogy az még évekig gurult.
Nem csapott be senkit, gyorsan dolgozott, nem is drágán, ami az õ szakmájában aztán ritkán mondható. Hallgató fajta ember volt, de igen tréfás, ha egyszer-egyszer megszólalt, olyat mondott, hogy hetekig beszélte a falu.
Akinek segíteni kellett, hívhatta, bár kölcsönt nem szívesen adott. Akinek beszélgetni támadt kedve, meglátogathatta a mûhelyben, kiönthette neki a szívét, az nem mondta tovább senkinek, mintha mély kútba dobta volna az ember a szavait. Úgy befogadta hamarosan a falu, hogy még neve is lett, úgy mondták róla, hogy a Jámbor Csermák.
Az én keresztlányom, a Kicsi András Lina, aki a Gergely unokatestvéremnek, az édesanyám legkisebb öccsének, az Imre bátyámnak a legkisebb fiának volt a legkisebb lánya, az hozta ide, aztán itt is esküdtek meg.
Öröm volt rájuk nézni, ahogy szeretik egymást. Nagyszájú, rátarti lány volt a Lina, de ettõl a Csermák Janótól úgy meg volt szelídülve, hogy alig ismertünk rá. A Csermák Janó meg olyan férj volt, hogy ha a sebre rakod, begyógyítja. Mintha beleszületett volna a faluba, vagy egyenest a családba, már võlegényként tudta, ki kinek honnét a rokonja. Úgy is szólított minket, engemet is Veron keresztanyunak, mint a Lina.
A feleségével meg olyan volt, mint valami gavallér. Ha bárhol járt, ajándékokat hozott neki, rásegítette a kabátot, elõreengedte az ajtóban, csókolta a kezét, virágszálamnak hívta. Igaz, szép lány is volt a Lina, fehér bõrû, szõke, mint a tej. A Janó még a házimunkát is kivette a kezébõl.
Irigykedtek is az asszonyok a Linára, mert az ura, ha kellett, fõzött, ha kellett, a boltba járt, de ha szóvá tették a Janónak a dolgot, csak mosolygott, hogy szívesen csinálja. Dolgozott is, hogy ellássa az asszonyt mindennel. A Linának bundája volt, meg nyáron Jugóba jártak a tengerhez.
A férfiak mondták is eleinte a Csermák Janóra, hogy papucs, merthogy így kényezteti az asszonyt. De az nem sértõdött meg érte, csak mosolygott arra is, hogy azt mondja, “az ilyen asszonyt meg kell becsülni”. És ha bármit mondtak a feleségére, csak annyit válaszolt: “a Lina úgy jó nekem, ahogy van”. És ezt valahogy olyan szigorúan mondta, hogy a férfiak jobban bekumták a szájukat, mintha rájuk lármázott volna.
Aztán láthatták is, hogy a Csermák Janó nem papucs, mert az õ asszonyaik mindig visszaszóltak, ha tehették, a Kicsi András Lina meg, aki lánykorában a legnagyobb lepcses volt, a szavát se emelte soha az ura ellen. Ha a Lina valami olyat akart, amivel a Csermák Janó nem értett egyet, csak annyit mondott: “nem lesz az jó neked, édesem”, vagy azt mondja, “nem kívánom én azt neked, virágszálam”. Arra a Lina úgy elhallgatott, mint a jó házõrzõ a gazdája szavára.
Mikor aztán a gyermekek meglettek, akkor járt igazán a falu a Csermákék csudájára. Amíg a Lina a gyermeket várta, a Csermák Janó nem hagyott neki végezni semmi dolgot. Tél volt, de narancsot meg banánt hozott neki, ha egész délután kellett is érte sorban állnia. Aztán éjszaka meg dolgozott, hogy a munkával el ne maradjon.
Aztán mikor megszületett a fiú, a Peti, aztán két esztendõre rá a lány, az Emõke, a Csermák Janó mindent elvégzett a gyermekek körül is, éppencsak hogy meg nem szoptatta õket. Öltöztette, pelenkázta, az esti fürdetést ki nem engedte volna a kezébõl. És ha a gyermekek már aludtak, õt meg a Lina elengedte egy fröccsre a Hérig Dezsõ kocsmájába, s az emberek kezdtek volna csúfot ûzni belõle, hogy nemcsak apja, de szárazdajkája is a gyermekeknek, rájuk nézett avval a furcsa színû szemével, ami hol kék volt, hol zöld, ha megharagudott, leginkább sárga, és csak annyit válaszolt azon a szelíd hangján: “de hát ez nekem jó! Nem teszek én semmit, azt mondja, amit nem örömmel teszek.”
Ha meg már nagyon bosszantották, hát ilyesmivel intette le õket: “a feleségemért, a kislányomért és a fiamért, azt mondja, megteszek szívesen bármit, azt mondja, mert az én feleségem és az én gyermekeim.” Az emberek aztán jobbnak láttak elhallgatni, mert mondom, ilyenkor volt benne valami különös, a nézésében, mintha tudása volna.
Meg is tett értük mindent, ahogy mondta. Olyan szépen, okosan beszélgetett a fiával, mintha az is meglett ember volna. A kislányt meg úgy kényeztette egyenesen, mint egy igazi hercegnõt. Ha az kért tõle valamit, még meg is hajolt elõtte, “igenis, kis hercegnõm”, mondta mindig, a kislány meg nevetett.
De a Linának se lehetett oka panaszra. Az ura még az utcán is ölelte, fogta a kezét tíz esztendei házasság után is, mintha még mindig menyasszony-võlegény volnának. Furcsálltuk kicsit, de inkább úgy néztek rá az emberek, mint az eleven csodára, na. Azt is eltûrték neki, hogy olyan templomos, pedig asszonynak való az is, de a Csermák Janó ha csak elment a templom elõtt, betért, aztán imádkozott egy verset a feszület elõtt, úgy ment tovább a dolgára.
Hogy mégse nézték le a férfiak, az a beszédje meg az ereje miatt volt. Mert ha akarta, emelõ nélkül fordította hanyatt az kocsikat, hogy a hasuk meg a négy kerekük nézett az égre, mint a döglött bogárnak, meg hogy olyan rettenetesen bírta az italt.
Ritkán láttuk inni, leginkább csak szüretkor meg disznótorban, de a Hérig Dezsõ mesélte róla, hogy mikor már mindenkinek gömbölyödik a talpa meg kásásodik a szava, a Csermák Janó csak ürítgeti a poharakat, egyre nagyobbakat hallgat ugyan, meg fémesedik a szeme, de ha megszólal, nem változik a beszédje, és éppolyan szálfaegyenesen megy ki az ajtón, mint ahogy bejött rajta.
A Lina nem bánta az ivását néhanapján, de a dohányzását nem szerette, hát a Csermák Janó le is tette a cigarettát. S ha kérdezték, hogy csinálta, azt válaszolta, “én a feleségemet, a kislányomat és a fiamat, azt mondja, nem mérgezem se füsttel, se haraggal, hát abbahagytam.”
A férfiak csak legyintettek rá, de a lelke mélyén irigyelte valamennyi, hogy alig iszik, nem is dohányzik, aztán mégis inkább férfi, mint õk valamennyien együttvéve. A többi asszonyok meg, uram bocsá, állva pisáltak utána. Nem mintha olyan szép ember lett volna, mert szépnek nem volt mondható, hanem hogy olyan erõs volt meg szelíd, meg ügyesen gyarapította a vagyonát is.
Azt is csoda, hogy nem irigyelte tõle a falu, de ha bármelyik csak pedzegetni kezdte, hogy a Csermák Janó hogy megtollasodott, akkor mindig volt, aki megvédje, hogy megdolgozik érte becsülettel. És ami igaz, az igaz, sokszor éjszakáig, hajnalig égett a lámpa a mûhelyében.
Az asszonyok mind rá bezzegeltek az uruknak, hogy: “A Csermák Janó mért tudja bálba vinni a Kicsi András Linát?” meg hogy “A Csermák Janónak mért nem törik le a keze szára, ha az udvart kelletik felsöpörni?” Sokan nem is bánták volna, ha kapnak a Csermák Janóból legalább egy éjszakára valót. De hiába kacsingattak rá, nem kellett annak a Linán kívül senki, nem adott okot az embereknek a féltékenykedésre.
Hogy meg nem utálták a folytonos bezzegelés miatt, annak meg csak az lehetett az oka, hogy olyan készséges volt mindenkivel, meg olyan jámbor, mint akinek nincs semmi tudománya abban, hogy így istenítik. És a Hérig Dezsõ kocsmájában a jóról is, a rosszról is beszámolt fröccsözés közben, ha kérdezgették.
Nekik volt elõször parabóla antennájuk is, ma már inkább az a csoda, ha egy ház tetején nem billeg az a lavór, meg videjó magnetofónjuk is. Hozta haza a városból a sok filmet az asszonynak. Jártak is a szomszédok hozzájuk videjózni. Egyszer engem is meghívtak, de olyan sok szörnyûséget mutattak, amiket életemben nem láttam. Csupa szörnyalakok, amik álmában rémisztgetik az embert, meg annyi vér, mint egy disznóölésen. Hozzá meg valaki mondta a szöveget olyan egyforma hangon, hogy jaj, azt mondja, gyilkos, segítség. De nem úgy, mint az igazi filmeken, hanem csak úgy felolvasva, mint az elemi iskolában. Hát nem mentem többet, aztán meg hogy másnak is lett olyanja, el is múltak a közös nézegetések.
Talán kompútert is õ vett a faluban a fiának elõször. A Csermák Peti meg egészen az õrültje lett, fõleg azoknak a kompúteres játékoknak, amikben harcolni kell mindenféle torzszülöttekkel meg gépemberekkel, olyanokkal, mint az oltárképen, amin a Szentmihály arkangyal viaskodik a pokolbéli fenevadakkal. A könyvtárban is folyton játszanak a gyermekek, mondja a Gizella, hogy iskola után már mennek föl az interneccre, alig lehet õket hazazavarni. Csoda, hogy meg nem bolydítja az eszüket, azt mondja.
Hát, hogy a Lina eszét mi bolydította meg, azt már senki meg nem mondja, de talán tízesztendõs se volt még a kisebbik gyermek, amikor a Lina úgy megváltozott. Ha csak szóltak hozzá, összerezzent, fõleg, ha az ura volt az. Ha nem ismertem volna a Csermák Janót, hogy milyen jámbor ember, azt kellett volna gondoljam, veri a Linát, azért ijedezik tõle az asszony.
Hozzánk sokat jártak, mondom, keresztlányom volt a Lina, hát kezdettem is vallatni, hogy: “Ki bánt, mi bánt, kislányom, látom rajtad, mondom neki, hogy valami bajod van, Veron keresztanyudnak igazán elmesélheted.” Sokáig csak a vállát vonogatta, de hogy annyit faggattam hétrõl hétre, hát egyszer csak hozzám hajolt, és azt suttogta: “a Janó”.
“Mi bajod van neked a Janóval, mondom neki, hát nincs még egy ilyen ember a világon.” “Hát ez az, keresztanyu”, mondja nekem, de olyan suttogva, hogy egész a fülemig kellett hajoljon, “hogy a Janó nem ember”.
Úgy hátrahõköltem a hangjától, mintha szalmiákszeszt dugott volna az orrom alá. “Hogy érted te azt, kislányom, kérdeztem tõle, hogy nem ember?” “Hát úgy, vette még halkabbra a hangját, hogy robot. Emberformája van, de gép.”
Szerettem volna tréfára fogni a dolgot, de láttam az arcán, hogy komolyan beszél, meg is rémültem tõle. “Miket beszélsz már, kislányom, butaságokat”, mondom neki, de a Lina már sírta is el magát, és hajtotta a fejét az ölembe, egészen úgy, mint kislány korában. “Jaj, nénje, sírta, hát nem látja, hogy igazat beszélek?” Kérdeztem, honnan veszi ezt, mert láttam már, hogy másképp megvigasztalni nem tudom, csak ha hagyom, hogy kibeszélje magát. Mintha zsilipet húztam volna fel evvel a kíváncsiskodással, úgy kezdett ömölni a Linából a szó.
“Hát nézzen csak rá, keresztanyu, azt mondja, eleven embernek nincs ilyen színû szeme, hogy mikor kék, mikor zöld, mikor meg sárga.” Aztán azt mondja, “Nézett már keresztanyu a szemébe? Úgy néz az emberre, hogy nem is rá néz, hanem egyenesen bele a zsigereibe, mint a röngengép. Nem is állom a tekintetét, ha rám néz, azt mondja, hazudni sem tudnék neki, mert mindig tudja, mit gondolok, a fejembe is belelát. Meg az se normális, hogy mindig úgy beszél, mint aki belelát a jövõbe, de meg is történik, amit õ elõre megmond. Merthogy úgy csinálja, hogy irányítani tudja a dolgokat.”
“Aztán az se emberi, hogy nem hat rá az ital, sose láttam berúgva, de senki se. Már direkt küldöm a Hérig Dezsõhöz, hogy hátha egyszer olyan igazán részegen állít haza, aztán kiderül, hogy mégiscsak ember, de tisztára gép, mondom, keresztanyu, hazajön, hogy bûzlik a bortól, de mintha csak magára öntené, nem a torkán lefelé, más ember esne össze, zuhanna az ágyba, ez meg megy a mûhelyébe, aztán dolgozik, mint a gép.”
“Aztán a doktornál voltál-e már, Lina?”, csúszott ki a számon, de arra a Lina már ugrott is fel, mint akit a kánya csípett meg. “Nem vagyok én bolond, rikácsolta, hát azt gondolja keresztanyu, hogy én bolond vagyok?” És már fordult is volna ki a konyhából. Úgy kaptam utána, és csavartam egyet a szón, hogy “dehogy gondolom én azt, kislányom, azért mondtam, hogy hátha a Sennyei doktor úr tud segíteni az uradnak, hogy mégis ember legyen belõle”, mondtam neki gyorsan, mert akkor már láttam, hogy egészen bolond. “Sokat tud ám Sennyei doktor, menj el hozzá a Janóval”, tódítottam, de ettõl rémült csak meg igazán a Lina.
“De Veron nénje, azt mondja, a Janónak nem szabad megtudnia, hogy én rájöttem, meg is ölne, hogy kitudtam a titkát!” “Ejnye, kislányom, miket beszélsz”, mondom neki, mert már tényleg megijedtem, “méghogy a Janó bántana, egy ujjal sem nyúlna hozzád sosem, hát jobban szeret az életénél”. “Nem szeret az”, mondja erre dacosan a Lina, “csak azért tart ilyen kedvesen, hogy megszültem-nevelem neki a gépgyermekeit.” Azzal fakadt is megint sírva, de akkor már úgy rázta a zokogás, hogy onnantól nem is értettem, amit beszél. Egészen el voltam rémülve, hogy már a gyermekeket is minek nem nézi, de megszólalni nem mertem.
A Lina lassan összeszedte magát, megtörölte a szemét-orrát, menni készült, merthogy a Janó gyanút fog, ha soká elmarad. “Egyet ígérjen meg, keresztanyám”, kapta még el a kezemet a kapuban, “hogy amit keresztanyámnak elmondtam, soha senkinek tovább nem mondja”. “Dehogy mondom én, Lina, hogyan mondanám, motyogtam, nem vagyok én pletykafészke.” Közben arra gondoltam, még csak az kéne, hogy kiderüljön, bolond van a családunkban, hát hogy nézne ránk a falu.
A Lina azzal el is ment, de hogy úgy kipanaszkodhatta nekem magát, egyre többet jött, ha épp felfedezett megint valamit abban a szerencsétlen Csermák Janóban, amiért robotembernek hiheti. Ha már suttogóra fogta a hangját, meg kifelé forgatta a szemeit, mindjárt sejthettem, hogy az uráról fog beszélni.
Azelõtt csak úgy emlegette, az én édes jó Janóm, most meg csak úgy: ez az én férjem. “Tudja-e, keresztanyu, hogy ez az én férjem nem is vizel? Ha elvagyunk otthonról, én folyton a benzinkutat vagy valami csárdát lesek, hogy pisilni megálljunk, ennek meg egész nap nem kell, hiába issza a Slusszgoldot. Otthon is csak azért megy a vécére, hogy én rá ne jöjjek, hogy nincsen neki vizelete.”
Eleinte még próbáltam meggyõzni szép szóval, hogy az a szegény Csermák Janó éppolyan ember, mint a többi, csak épp különb a legtöbbnél, de csak olaj volt a tûzre. Egyszer épp azt mondtam neki, hogy “ne viccelj, te lány, mondom neki, hát csak megcsináltál két gyermeket ezzel a Janóval, hát láttad, hogy éppolyan férfi, mint a többi, nekem ne mondjad, hogy nem volt neked férfid a Janó elõtt, mert én keresztanyád vagyok, én ismerlek”.
Erre csak feljajdult a Lina, hogy “hát éppen ez az, keresztanyu, hogy nem olyan ez, mint a többi férfi. Az mind a saját élvezetét lesi, ahogy normális, az asszony meg ha úgy sikerül, hát hoppon maradhat. A férfi mind olyan, mint a gyorsvonat, mi meg csak mint a kis erdei vicinális. De ez az én férjem, ez nem olyan, ennek nem jó sose, csak mindig nekem legyen jó, azt akarja, hogy elkábítson egészen, és ne vegyem észre, hogy robotember. Ha meg azt mondja, hogy neki is jó volt, az meg tisztára hazugság.”
“Már hogy lehetne hazugság, kislányom, mondom neki, asszonyok egymás közt csak megbeszélhetjük az ilyet, mert hát egy asszony tud hazudni az ilyesmiben, ha elég ügyes, de egy férfit elárul, ami jön belõle.” Olyan mérges lett erre a Lina, mint egy pulyka, rázni kezdte a vállamat is. “Hát ezt magyarázom, nem érti, kereszt? Hogy ebbõl az én férjembõl, azt mondja, nem jön semmi az égvilágon, bárhogy nézem-tapogatom! A gyermekeket se ember módjára csinálta, csak fiatal voltam meg szerelmes, aztán el tudta csavarni az eszemet, hogy nem vettem észre korábban!”
Na ettõl aztán én is megijedtem, mert ilyet az életemben soha nem hallottam, és mi tagadás, kezdtem én is furcsán nézni a Csermák Janóra. Megkérdeztem volna én szívesen, mert hát olyan asszony vagyok, hogy ami a szívemen, a számon, de hát egy idegen férfitól mégse kérdez ilyesmit az ember, ha divatja van is, hogy mindenki felhajtja a takaróját, hogy bárki alálásson.
De hogy így nem hagyott nyugodni, egy este odafordultam az uramhoz, az élt még akkor, Isten nyugosztalja, le volt már oltva a lámpa, nem is bántam, mert éreztem én, hogy úgy pirul az arcom, mint lánykoromban. Aztán megkérdeztem tõle, hogy lehet-e olyan, hogy egy férfiembernek úgy jó a házasélet, hogy nem jön belõle semmi se.
Az uram fordult egyet az ágyban, csak úgy nyekergett alatta, hallottam, meg hogy nagyon szuszog meg fújtat erre a kérdésre. Nem is válaszolt egyenesen, csak a megdöbbenés bukott ki belõle, hogy “meg vagy te húzatva, Veron, azt mondja, vénasszony létedre ilyenekkel foglalkozol?”
El is hallgattam nagy rémülten, hogy úgy legorombított. Csak annyit motyogtam, hogy õ olyan olvasó fajta ember, aztán hátha hallott róla, de nem válaszolt. Már azt hittem, hogy alszik, mikor mégis megfelelt arra, amit kérdeztem. “Van olyan, azt mondja csendesen, hogy a fejében éppolyan jó, csak nem jön belõle semmi, de azt tanulni kell. Talán a kínaiak tanítják.” Már a nyelvemen volt, hogy akkor miért épp a kínaiaknál lesz annyi gyermek, az meg a semmibõl nem foganhatik, de nem mertem szájaskodni. Örültem, hogy megfelelt, meg hogy mégsem robotember a Csermák Janó, csak éppen tanult ember az ilyesmiben.
Amíg én õrizgettem a Csermák Lina titkát, híre ne menjen, hogy megbolydult az esze szegénynek, bizony kiderült, hogy ugyan hiába õrzöm én a család becsületét, mikor maga a Lina meséli úton-útfélen mindenkinek, hogy az õ ura robotember, a fajtája el akarja foglalni a világot, és azért jött, hogy szaporítsa a robotembert a földön.
Leszólította az asszonyokat a boltban, hogy elmondhassa, mire jött rá megint azzal a zavaros agyával, mert minden nap felfedezett valami újat a Csermák Janón, amivel bizonyíthatja, hogy csakugyan robotember.
Amíg tisztességgel tartotta otthon a családját, nevelte a gyermekeit, addig csak mosolygott rajta a falu. Kezdték úgy emlegetni a háta mögött, hogy a bolond Csermákné. De senki a szemébe nem merte mondani, hogy bolond, mert csak meglátta valakin, hogy eszementnek tartja, már kárált, mint a tyúk, ha elveszik alóla a tojást, hogy “azt hiszik, bolond vagyok? Azt hiszik, bolond vagyok?”
Aztán odahaza is kezdett egyre furcsábban viselkedni. Eleinte csak különös szemmel nézett a gyermekeire, aztán kezdett rájuk is olyanokat mondogatni, hogy a Gergõ azért játszik folyton a kompúterrel, mert úgy beszélget a maga fajtájával, az Emõke meg magától tanult meg olvasni-írni, senki se tanította, az iskolában meg egy hang tanulás nélkül fújja a leckét, hát ez se normális dolog. Ha a tanítónõ dicsérte a kislányt, a Lina csak motyogott valami ilyesfélét maga elé, hogy “tudtam, tudtam”.
Végül már el se látta a gyermekeket, maradt minden a Csermák Janóra, akinek hamar a fülébe jutott, hogy miket mond róla az asszony. A Hérig Dezsõ kocsmájában állandó téma lett a férfiak között, sajnálták is a Csermák Janót, meg azért káröröm is vegyült a szavukba, hogy lám a kutya is jó dolgában vész meg, kellett neki így ajnározni a Kicsi András Linát, meggárgyult a nagy jólétbe, a nagy szerelembe.
A Csermák Janón semmi változás nem látszott, csak lefogyott kissé, úgy kezdett lötyögni a bõrében, mint a kölyökkutya, meg még jobban megsápadt az az amúgy is áttetszõ bõre. De ha szóvá tették neki az asszony bolondériáját, ugyanazt mondta, amit mindig: “én a Linát így szeretem, ahogy van.”
Pedig hát egyre nehezebb lehetett neki szeretnie, mert a Linának egyre zavarosabb lett a szeme is, a szava is, a viselkedése is. Mindenki beszélte, hogy a bolond Csermákné megmossa a kenyeret is, mert azt hiszi, meg van mérgezve, a bolond Csermákné nem hagyja, hogy az ura hozzányúljon, a bolond Csermákné nem szól a gyermekeihez.
A gyermekek úgy meg voltak rémülve, hogy állandóan sírtak, az iskolában a sok ronda kölyök még csúfolta is õket, hogy “dilinyós gyereke, dilinyós gyereke!” Kérdezgették õk az apjukat, hogy mi lelte az anyut, de az csak mindig azt mondta: “anyu most beteg, de majd meggyógyul.” Próbálta tenni elõttük is, talán önmaga elõtt is, hogy semmi baj nincsen, minden rendbe jön, és olyan lesz, mint régen.
Aztán egyik nap úgy esett be hozzám a Lina, mintha kergetnék, a szeme csupa könny, de száján olyan ravasz mosoly, mint aki rájött valami nagy turpisságra.
“Keresztanyu, Veron keresztanyu, kaparászta az ablakomat, rájöttem ám, és magának meg is súgom, mert maga velünk van!” Kimentem hozzá az udvarra, mert bejönni nem akart, azt mondta, poloska van a házamban. Meg is nehezteltem rá, hogy ilyet mondott, a mi házunkban még a háború alatt se volt poloska, bolha az igen, de poloska soha, aztán azt az uram magyarázta el, hogy a kihallgató készüléket mondják poloskának.
Aztán ott az udvarban a Lina magához húzott, suttogni kezdte a fülembe, hogy azt mondja, megvan a bizonyíték.
“Visszaköltöztem melléje az ágyba, azt mondja, hagytam, hogy meg is öleljen, egész odabújtam, bele a nyakába, mintha én is ölelném, azt mondja, de csak figyeltem. És akkor a szaga elárulta. Fémszaga volt a nyakának, azt mondja, ahol a legvékonyabb a bõre, ott olyan a szaga, mint a fémnek, mikor áteresztik rajta az elektromosságot. Ismerem én ezt a szagot a mûhelyébõl nagyon jól, azt mondja, tudom milyen, hát ez a saját szaga volt, nekem elhiheti, kereszt, hallottam is, hogy surrog az áram a nyakában. Kerestem a verõeret, azt mondja, de nem ér van ott, nem is lüktet, hanem egy huzal, egy olyan vastag kábel, amiben az áram folyik.”
Válaszoltam volna, de levegõt venni se hagyott, mondta tovább, mint akinek nagyon sietõs. “Most már a forradást is tudom a nyakán, keresztanyu, azt mondja, amirõl mindig azt hazudta, hogy operálni kelletett gyermekkorában, hát a rospicot kellett operálni, ott varrták össze a bõrét a sok drót meg kábel fölött, hogy engem megtévesszenek. De engem nem ejtenek át, és majd meglátják, hogy igazam van.” Azzal el is sietett, kicsit meggörbedve, ahogy az utóbbi idõkben járt, meg motyogva maga elé.
Éjfél után jött érte a mentõ.
Az este lefeküdtek rendesen az urával egymás mellé, aztán a Csermák Janó arra ébredt, hogy a Lina egy konyhakéssel nyisziteli a nyakát. Alig tudta kicsavarni a kezébõl, verekedni kellett vele a nagyerejû Csermák Janónak, aztán utána riasztotta õket. Valami inekciót szúrtak bele, de ahhoz is le kellett fogni, aztán már megszelídült. Hagyta, hogy betereljék az autóba, ment, mint a vágóhídi borjú. Csak motyogott maga elé, míg a Csermák Janó ölelte a vállát.
A gyermekek ott álltak a kapuban, pityergett mind a kettõ, nem mertek hangosan sírni. A szomszédassony, a Zsoltáros Nemes Margó ment át vigyázni rájuk, amíg a Csermák Janó haza nem jön. Az õ sebét is össze kellett varrni, bár azt mondják, nagy szerencse, hogy verõeret nem talált a kés.
A Lina aztán három évig volt a zárt osztályon, aztán hazaengedték, de akkor már nagyon ki lett cserélve. Igen magába forduló lett, a házat tisztára elhanyagolja, úgy néz ki, mintha nem is lakna benne senki, de ha rendesen szedi az orvosságait, el lehet vele beszélgetni szépen.
Mikor bevitték, eleinte tisztára vad volt, a Csermák Janót a közelébe nem engedte. Ha csak meglátta, azt kezdte mondogatni, hogy “fém volt, fém volt, nekem ne mondja senki se, láttam, ahogy szikrázott!” Ha meg igen sok inekciót adtak be neki, akkor meg csak ült, csorgott neki a nyála, a gyermekeket be sem eresztették hozzá.
A Csermák Janó egy jó darabig hûséges maradt hozzá, aztán visszaköltözött a szülõvárosába, már meg nem mondom, honnan való volt. Az anyja nevelte egy ideig a gyermekeket, aztán végül elvált a Kicsi András Linától, és megházasodott újra egy városi asszonnyal, két gyermekük is lett. Az Ági Simon Pali mesélte, hogy találkozott velük valami forgatagban direkt Pesten.
