Z e n é s z k é n t ..l ó g o k
Állítólag előbb kezdtem énekelni, mint beszélni. Azóta beszélni többé-kevésbé megtanultam. Viszont az éneklést se bírom abbahagyni, iskolai és gyülekezeti kórusok, népdalok tánc közben és a kocsmában, és persze a Keleti Átjáró együttes, ahol azt a zenét játszom, amire mindig is vágytam. Még zeneírói ambícióim is megélhetőek.
Nyolcévesen kezdtem zongorázni, de a zeneiskola évei alatt magázó viszonyban maradtam a hangszerrel. Különben is a családban már épp képződött e
gy zongorista, meg a nővérem is jobban játszott nálam, minek egy harmadrendu? Csak csöndben irigykedtem a tegeződőkre. A konzis évek alatt lettem jóban a zongorával, a tanáromnak, Szilvay Ingridnek köszönhetően, aki mély meggyőződéssel mondta a szemembe: te jól zongorázol. Ettől kezdtem komolyan gyakorolni. Akkoriban folyton Bach invenciókat játszottam, és Chopin-mazurkákat, olykor napi nyolc órán át, és úgy éreztem, ha felállok a zongora mellol, összedől a világ, mert a hangszer hangjai tartják össze. Ma már csak néha ülök le sopánkodni, mennyit is felejtettem, vagy eljátszani egy-egy giccses tangót.
Gimis koromban szerettem meg az oboa hangját, gyujtögettem a felvételeket, elhatároztam, hogy feleségül megyek egy oboistához, mert ha már én nem lehetek zenész, akkor legalább legyek a közelében egynek. A barátaim közt rengeteg konzis volt, és én épp annyira értettem a zenéhez, hogy tudjam, miből maradok ki. Legjobban persze a zeneszerzőket irigyeltem, ahogy tizennégy évesen egy hexameterben meg is fogalmaztam:
�szebb, igazán szebb dallamokat, mint verseket írni...�
Gimi után egy zongorista barátnőm kérdezett rá: ha így odavagy az oboáért, mért nem tanulsz meg játszani rajta? Miért is? És elkezdtem tanulni, bár azóta sem sikerült, de a zeneiskola után jöttek a Weiner konziban eltöltött gyönyörű évek, ahol valamiért szerettek annak ellenére, hogy én voltam a legkutyaütőbb oboista a tanszakon, aztán a pécsi foiskola esti tagozata (a varjú is énekes, csak estin végzett�) A diploma után megint csak az együttes tartott meg hangszer mellett, és elkezdtem dzsesszt tanulni zeneiskolában� hát van még mit.
Sztenderd
Így alkonyattájt kezdek dzsesszesülni.
Elobb néhány szinkópás átkötés,
úgy tíz felé már fellazul a hangnem,
kromatika tekeredik körém,
majd oldódik, mint szorongás a borban.
Az intonáció lecsúszik rólam,
és elnyúlok egy finom nónakkordban,
mit tágfekvés feszít szét jólesően.
Már önkéntelen törnek fel belőlem
improvizatív sóhaj-futamok,
alulról csiklandoz a walking bass,
tetőtől talpig John Coltrane vagyok,
de csak a dallam, sosem a zenész,
se hús, se vér, már lélek is alig �
merülj belém, és hallgass hajnalig.
Varázsének
Aki szültél, futni szültél,
Újhold egén nyargalok,
Jaj, anyám, farkas-anyám,
Újhold egén nyargalok.Zsákmányom is engem üldöz,
Növő holdra roskadok,
Jaj, anyám, farkas-anyám,
Növő holdra roskadok.Fehér fogam húsba marna,
Teliholdra tátogok,
Jaj, anyám, farkas-anyám,
Teliholdra tátogok.Holt a mag, mit belém vetnek,
Fogyó holddal tisztulok,
Jaj, anyám, farkas-anyám,
Fogyó holddal tisztulok.Kitárt karral körbeforgok
Megújulni, mint a hold,
Jaj, anyám, farkas-anyám,
Megújulok, mint a hold.
Álmatlan
�nekem a lámpa piros vagy sárga,
sohase zöld, és akkor is kék��Voltál már őrült, bűnös vagy beteg,
És a szuicid kísérleteket
Őrzi a csuklód � sebhely-sorminta,
Üresen leng a gyász: esti hinta.Rá kéne unni a szenvedésre,
Elhinni végre, amit betéve
Tudsz, hogy nincs semmi előre írva,
Magad kergeted magad a sírba.Húzd fel a kesztyűt, húzd fel könyékig,
Takarja el a sebet, a régit,
Megáll a hinta egyszer egészen,
S főzöl egy kávét, ahogyan régen,Leülsz majd egyszer a lámpafénybe,
S nem fogsz elfutni, ha ütni kéne,
Eljön a reggel, ha nem is kéred,
Beteg vagy bűnös, akkor megérted.
búcsúlevél-rap
hogy utoljára írok, azt ne csodáld, szívem,
én nem leszek soha az a másik nő,
az a férjtolvaj, az az aparabló,
a titokba kúrt fiatal szerető,akit az elhagyott feleségek átkoznak este, mikor magányosan fürdetik a gyerekeket,
aki bebújik a hitvesi ágy vánkosai közé,
és miatta tegnap, ma és holnap se lehet...inkább kamion leszek, aki elüti az időt,
ami nélküled vánszorog az úton át,
és meg sem állok, csak fizetem a vámot,
ha jön a határ, és hajtok tovább.biztonságban elviszem a rakományomat,
és titokban olvasom a leveleket,
hogy hiányozni fogsz, azt nem tagadom le szívem,
de van, amit az ember már mégsem tehet.és most legyek akár áldott, akár megátkozott,
az ímélcímem mától megváltozott.
Walpurgis-éj
egy képzelt opera nyitánya
Éjszaka van, most híznak az ércek,
Lángba borulnak a lápi lidércek,
Teli van a hold, mert megtöltöttem
Félig gyásszal, félig örömmel.
Fut a fény le a puha utakon,
A sötét nyeli el az alakom.Nincs ruha rajtam, kifeszül a testem,
De ne közelíts, míg arcra nem estem,
Nem sírok, most semmi nem ér el,
Más, amit itt látsz, más, amit érzel:
Csak a pára a szemüvegeden,
Csak a sós kavicsok a szivemen.Lágyul a csontom sárba omoltan,
Elfeledem, mikor ember voltam,
Bőröm alatt meggyullad a tarló,
Szürkül az ég, piszkos hamutartó.
Lila félelem ül a falakon,
Nem ölelsz, de ma nem is akarom.Netnapló 2005.05.10. www.litera.hu
Háromórás töményélvezeti próbát tartottunk a zenekar (Keleti Átjáró) két tagjával, szóval összesen hárman. Zeneírás éppúgy belefért, mint improvizálni gisz-mollban, az a fuvolistának is jó nehéz, meg nekem is. Néha azt se tudtuk, hol vagyunk, de legalább a dobossal együtt tudtunk maradni, hogy mi szólt ott, az meg más kérdés. Persze nem volt ugyanolyan, mint amikor mind a heten együtt vagyunk. Már az idejét se tudom, mikor játszottunk utoljára teljes létszámban. Nagyon hiányzik. Sosem hittem, hogy ennyire jó emberekkel fogok találkozni. Remek zenészek és nagyon-nagyon aranyosak, néha zavarban vagyok, hogyan kerülhettem közéjük. Amikor valami szakmailag jó, emberileg kezd veszélyessé válni. Amikor emberileg is jó, akkor jönnek a természeti csapások: hangszálgyulladás, ínhüvelygyulladás, meg se merem kérdezni magamtól, mi jöhet még, mert mi van, ha jön. Mert nem jött még kéztörés, lábtörés (a dobosnak), elmezavar, eskór és színpadfrász, ami mind-mind megakadályozhatja, hogy a Keleti Átjáró meghódítsa a világ sportcsarnokait.
De túl az álszerénytelenségen, ez a zene most hihetetlenül sokat jelent. Nyolcéves korom óta zenélek, és mintha eddig nem tudtam volna, mire készülök. Most pedig helyreállt az egész: az éneklés, a hangszer, a zeneírás - most értelme van mindennek, amit eddig csináltam. Minden népdal, amit hároméves korom óta tanultam, most újra felbukkan az agyamban, és egész más értelme van, ha tudom, hogy az együttessel fogok dolgozni rajta, és majd szeretni fogják, akik hallgatják.
És milyen jó lenne meg is élni belőle! De azt már rég eldöntöttem, hogy művészetbol nem lehet megélni, ha megpróbálom, csak meg fogok keseredni. Látom azokat, akik művészetbol próbálnak megélni, és nem elég jók vagy nem elég felkapottak ahhoz, hogy ez sikerüljön. Tele vannak keserűséggel és irigységgel. Utálják a világot, amit nem tudnak meghódítani, és azokat, akiknek valamiért ez sikerült. Nem szeretnék futni a pénzem után, amikor megírok vagy nem írok meg valamit. Nem vagyok költő, csak szeretek verset írni, és ha még fizetnek is érte, az legyen ajándék. Nem vagyok zenész, csak szeretek énekelni, szeretem a hangszeremet, és szeretem a közönséget.KJÁ versét énekli a Miújság? zenekar
