Az vagy nekem, mi magadnak sosem,
és én benned magamnak idegen
alakként tükrözodöm. Szüntelen
felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen

ahol te kezdődsz, ott nekem már végem,
mit érzel, az te és nem én vagyok.
Utánad nyúlnék, s csak magamat érem,
és nem veled, magammal harcolok.

Minek tagadjam? Közös útra vártam,
vagy legalább egy kereszteződésre,
ahol egymásba nyílnánk. Magyarázzam?

Hiába tágulunk bele a térbe,
mindez csak látszat, lázálom, mese,
mert síkjainknak nincsen metszete.

hízásnak indult, elvirágzott
szeretőd a város. már nem kívánod.
csak rég elkopott lépteid nyoma
száz-elfeslett-cipo-taposta aszfaltbőrén,
a rég felszáradt hólé-pocsolya
emlékcsöppje göröngyös aszfaltbőrén,
a szavaidtól málló vakolat
állítja eléd porén.

nézed viszolyogva,
de elhagyni szánod.
magad mellé inted
- most közelről látod -
s arcoddal érinted
a mellén bimbózó
salétromvirágot.

 

 

Arcodon átüt a múlt, ez a város, bárhova mennél.
Bőröd alatt tetoválásként vagy harci jelekként
égnek az aszfalt csíkjai. És szemeidben a fénylő
utcai lámpák közt nem látom már magamat sem.

 

Oda kell menni, ahová hív a tiltás.
Minden kerítés titkos hívás,
a piros lámpa
bordélyházi kacsintás,
a muszáj-tábla
jelentés nélküli mintás
mező csak. Mert vonzót sejt
a vágy abban, amit rejt
a ketrec, a rács, a kerítés,
álmodozásba merít és
suttog: légy merész, deríts fel,
valamit őrzök. Győzz le engemet!
S ha fennakadsz rajta, sem mondhatsz nemet.

 

 

Tarka hétköz
Sain Mátyás Bulgária-sorozata elé

       A hétköznapok nem szürkék. Tarkák. A monoton ritmus komplementere a virtuóz hangszerszóló, a pillanaté az időtlenség. Mindnyájan egy nagy hősi eposz szereplői vagyunk, mágusok és harcosok, csodák teremtői és átélői. A beavatás  új látásmódot jelent, vagy szemet vagy egyszerűen szemüveget a smaragdvároshoz, amitől minden ragyogni kezd. Nem csalás, nem ámítás, a csoda nem kevésbé csoda attól, hogy a kezünk között formálódik azzá. Minden hangszer, csak meg kell tanulni játszani rajta, minden írás, csak meg kell tanulni elolvasni.
       A rendezetlenség rendje, az össze nem illő dolgok, az összevisszaság először visszásság, aztán megvilágosodunk: épp ez a kód, az üzenet, a lábnyom, amin elindulhatunk.
       �Sunt lacrymae rerum�, a tárgyaknak könnyeik vannak, lesznek, mihelyt hajlandóak vagyunk őket letörölni. Lelkük van, és attól, hogy mi leheljük beléjük a lelket, nem élnek kevésbé, csak mi istenülünk meg.
       És a napernyő táncra perdül, piruettező balerina, óriási parafadugókon lebegünk a tengerben, a kőoroszlán ásít, és felpúposítja a hátát. A hangok pedig összeállnak harmóniává, az autóúton a zaj a szférák zenéje. Istenek vagyunk. És a legváratlanabb pillanatokban egy buszon vagy egy utcasarkon ránk kacsint egy másik, hozzánk hasonló isten. Vagy ránk exponál.

Megjelent a Spanyolnátha 2007. nyári lapszámában

 

Amikor már elmélyülnek a ráncok

Képszonett Légrády Dávid fotóira

Az arcomon � lepergő gyöngysorok,

Elrejtenek majd félvak ablakok,

Tetőtől talpig füstfelhőkben járok.

Üres teret láttok, ha engem néztek,

Plakátmagány magammal sokszorozva,

Nem vágyom már sem jóra, sem gonoszra,

Míg halálomat kitárom a fénynek.

Most mindenekfölött még tanulok

Egy veszendőnek lenni csak a sokból,

Égre kúszni önmagam ágain.

Mert kinevetem, megszabadulok

 

Kincseimtol és hiúságaimtól,

Mikor elmélyülnek a ráncaim.

 

Vázlatok a "nincs új üzenet" kötet borítójához
Sain Mátyás fotói (2007)

cv | interjúk | vers | próza | dráma | zene | tánc | fotó