Irgalmasvérnő megtörik

Én úgy nézek rád, úgy nézlek előre,
mint akit már réges-rég elvesztettem,
a bor lecsöppen, szétfolyik a vágyam
megkoszosodva, reményvesztetten.
Nem nyúlok utánad, épp csak nézek,
lefolyóban eltűnő víz után,
mely, ha örvénylik is, nem fordul vissza,
mint ki szeretett élni, de halni sem utál.

Sokan hevültek értem, én is értük,
sok nyáron át az elmúlt évtizedben,
s ha szeptemberben kihult körülöttem
minden, mégiscsak nálad melegedtem.
Lassan feléltem mindened, kiszívtam,
s másokra ragyogtam a színeid,
mint a kő, szürke lettél, mozdulatlan,
és mint a veszett farkas, túl szelíd.

Táplálsz még így is, pedig nem vagyok más:
szivárgó hordó, tátongó üreg,
nem muvésznő, nem hírhedt alfa-nőstény,
emberi lény sem vagyok nélküled.
A háború csak addig tart, míg megél
a hátországa tartalékain,
kifosztlak még pár győzelemért, aztán
meg vannak számlálva a napjaim.

Nézlek már évek óta, s szinte látom,
színed majd visszaadja a harag,
letépsz magadról, szárnyakat növesztesz,
és útra kelsz, hogy megmenthesd magad.

INTERJÚK

Irgalmasvérnõ

ELLE 2008. május
Bellér Ágnes

Kiss Judit Ágnes Irgalmasvérnõ címû verseskötete miatt 2006-ban elnyerte az Artisjus Irodalmi Díjat, és elveszítette az állását.

Attól félt, hogy a versei nem jók, ezért sokáig csak az asztalfióknak írt. Aztán úgy gondolta, vesszen, ami nem az övé, és a tíz legjobbnak tartott versével jelentkezett az irodalmi folyóiratoknál. És jött az Artisjus Irodalmi Díj. Nemrég megjelent a Nincs új üzenet címû kötete, a könyvhéten pedig prózával jelentkezik.

Három diplomád van, egy zenekarod, jó ideig tanítottál, aztán munkanélküli lettél – s nem mellesleg te vagy az új felfedezés, a szókimondóan erotikus verseket író költõnõ.
Bölcsész vagyok, és elvégeztem a Színmûvészeti Egyetem drámatagozatát, ahol szakdiplomát szereztem, és Pécsett, a Zenemûvészeti Fõiskolán az oboa szakot is "átugrottam". S tényleg volt egy zenekarom, a Keleti Átjáró, amely most parkolópályára került egy idõre. Jómagam mint munkanélküli Drezdában voltam néhány hónapig, a basszusgitárosunk * színésznek tanul Jordán Tamásnál Szombathelyen, a fagottosunk meg kispapa, s ezzel van a nap huszonnégy órájában elfoglalva.
Drezda? Mit kerestél te ott?
Mivel munkanélküli lettem, úgy éreztem, itt az ideje, hogy a magánéletemen változtassak. A kedvesem, Dávid ugyanis fizikusként Drezdában dolgozott, s addig távkapcsolatban szerettük egymást. Most alkalom adódott arra, hogy reggeltõl estig és estétõl reggelig együtt legyünk, amely sokféle tapasztalatot hozott számunkra. Én rájöttem, hogy képtelen lennék Magyarországot elhagyni, Dávid pedig felismerte, hogy fontos vagyok neki, ezért februárban hazaköltözött. A felállás is megváltozott, egyelõre õ a munkanélküli, én viszont kaptam egy állást, kommunikációs munkatárs vagyok egy pénzintézetnél.
Azért ez elég távol esik attól, amikor irodalmat és drámát tanítottál a gimnazistáknak.
Nem rajtam múlt, hogy eltanácsoltak. A tanári pálya számomra hivatás és kihívás, amikor elküldtek, kicsit belepusztultam. A diákjaim és persze én is nagyon bõgtünk! Azért is fáj ez nagyon, mert az idén érettségizik az osztályom, és nem engedték meg azt sem, hogy végigkísérhessem õket. Valamiért szúrom a szemét mindenütt a tanári karnak, már 22 évesen is piszkáltak, Judit, hogy nézel ki, miért nem hordasz melltartót, miért veszel a nadrág fölé szoknyát, és kint van a köldököd, amikor gesztikulálsz. Az Irgalmasvérnõ pedig alaposan betett nekem, ugyan nem vállalták hivatalosan, de ez a kötet volt az oka, hogy egy idõre be kellett fejeznem tanári pályafutásomat.
Vérnõ? Ki az a vérnõ?
Hát én. Olyan nõi macho, amilyen természetesem sosem voltam, ezért kitaláltam a vérnõt, aki mindent meg mert és meg tudott tenni, amit én nem. A verseimrõl a kritikusok ezt mondják, hogy nagyon szókimondóak, és nem kevéssé erotikusak. Bajban csak akkor vagyok, amikor fel kell olvasnom õket. Mások durvább szövegeit minden gond nélkül tolmácsolom, de az enyémekkel szégyenlõs vagyok.
A Nincs új üzenet után készül harmadik verseskötet?
Igen, de csak jövõre fog megjelenni. Most regényt írtam, a Magyar Napló pályázatára. Egy jóbarátom biztatott, hogy vegyek részt rajta, és beadtam a derekam, pedig úgy gondoltam, nem tudok prózát írni. Éppen arcüreggyulladásom volt, ki sem tehettem a lábam otthonról, s elhatároztam, megírom a könyvet. Ez tulajdonképpen kisregény, A keresztanya a címe.
...

 

A városi lány balladás faluja

Új Könyvpiac, 2008.09.04.
Onagy Zoltán

Sok kortárs nőíróhoz hasonlóan Kiss Judit Ágnes versei is a konvencionális nemi szerepek, a női identitás, a test és a testiség problémakörét ássa körül. S talán pont emiatt maga a téma nem, sokkal inkább a gondolatiság és a megvalósítás hoz szembeötlő újdonságot, szól az egyik veretes kritika beszélgetőtársam verseiről. A Keresztanya című regény viszont sarkon fordul, elhagyja a testiséget, a testhez kapcsolódó gondolatiságot, a metrikus versekben bujkáló, onnan szikrázó nőt, elmond egy falut a maga hol bonyolultan balladisztikus, hol ironikus, másutt kíméletlen módján. Ha azt mondom, az évtized irodalmi meglepetése, nem mondtam semmit. A Keresztanya szerzőjével, Kiss Judit Ágnessel a regényszületési körülményeiről beszélgetünk.


- Hogyan kell azt érteni, hogy a családban a versírás olyan természetes foglalatosság volt, mint a társasjáték?

Kis túlzással. Nem azt mondom, hogy Ki nevet a végén? helyett minden este verset írtunk, de voltak ilyen játékaink. Egy szonett vagy egy hexameter formai követelményeit ugyanúgy tanultuk meg, mint megkötni a cipőfűzőt. Hogy nem emlékszem, mikor, hogyan, egyszer csak ment.

- Mondj valami jót Keleti Átjáró nevű zenekarodról.

Azt hiszem, ötéves korom óta erre a zenére vágytam. Magyar és balkáni népzenét dolgozunk össze minden más stílussal. Az együttes tagjai nemcsak szakmailag, emberileg is fontosak egymásnak. Ebből következik a rossz hír: az együttes karácsony óta parkolópályán van, a basszusgitárosunk Szombathelyre ment tanulni Jordán Tamás színészképzőjébe, és nagyon ritkán tud Pestre jönni. Nem akartuk lecserélni, kevés próbával pedig nem mertünk koncertet vállalni. Remélem, újra kezdjük együtt a zenélést, nekem nagyon hiányzik.

- Zenét szerzel, szöveget írsz?

A Keleti Átjáróban eredeti népdalokkal foglalkoztunk, amikhez kitaláltam egy harmóniavázlatot, néha megírtam a fúvósoknak a szólamot, de különben közös munka volt. Nemrég a gitárossal és a basszusgitárossal volt két közös fellépésünk, ahol az én zenéim és szövegeim szólaltak meg. Persze amit én nyersanyagként odaviszek – dallam, szöveg, akkordmenet – az csak egy zenei csontváz, amit Laci és Robi zenei tudása, ízlése, ötletei tesznek élő, működő szervezetté.

- Ez valami Palya Bea féle zenei irányzat, csak hogy el tudjuk helyezni?

Leginkább az, amit Bea még a Folkestrával csinált. Csak sajnos én nem tudok olyan jól énekelni, mint ő. Ennek ellenére próbálkozom.

- "Imádok szétesni", ennél szexistább szöveget életemben nem olvastam. Néhány célzott szóban megértetnéd az olvasóval, mit jelent?

Fogalmam sincs, ezt mikor és mire mondtam. Azt meg, hogy szexista, nem is értem. Magát a szót se, de hogy ez a mondat hogy függ vele össze, azt végképp nem. Szeretek önfeledt lenni, odaadni magam egy-egy dolognak, a tánc például nagyon alkalmas erre, de nem merném elveszteni az öntudatomat. Ezért nem próbáltam soha drogot, vagy filmszakadásig történő ivást. Ragaszkodom a tudatomhoz, a halálfélelem számomra javarészt a tudat elvesztésétől való félelem.

- Egy tanár aligha vált úgy pályát, mint valami esztergályos. "Maradok lelki anya, misszionárius és rabszolgahajcsár, tűrök idegbeteg szülőt és korlátolt főnököt, egyetlen tehetséges diákért viszem a vállamon a többi 100-at, és biztatom magam." írod valahol. Ebből gyaníthattuk, sok sót nem eszel meg abban az iskolában, ahol nyilvánosan korlátoltnak nevezed a főnöködet. Meséld el röviden, hogyan élted túl az átmeneti időt.

A munkahelyeimen nem egyszer gyűlt meg a bajom a főnökeimmel. Leginkább azért, mert nem tekintettek egyenragnú félnek, nálam pedig nem működik a tekintélyelvűség. A tanítványaimat ugyanúgy egyenrangúnak érzem magammal, mint az igazgatóimat. Az előbbiek ezt általában jó néven veszik, az utóbbiak általában nem. Amikor elküldtek, nagyon kiborultam, pedig másnap megtudtam egy regénypályázaton elért első helyezésemet, harmadnap pedig az Artisjus Irodalmi Díjat, ami egyéves tanári fizetésemnél is nagyobb, tehát nem fenyegetett éhhalál. Az osztályomat viszont nem vihettem érettségiig, ezt nehéz megbocsátani. A kedvesem, Dávid minden együttérzése ellenére nagyon örült, mert így nem volt akadálya, hogy utánamenjek Drezdába, ahol dolgozott. Így ősszel két hónapot Németországban voltam, de rohantam haza, mihelyt lehetett. A külföldön lét nem nekem való.

- Itt álljunk meg egy pillanatra. Valamelyik írásodban megjelenik a párod gyönyörű racionalitással, lényegében úgy, hogy ő az egyetlen férfi a felhozatalból, akivel szeretnél megöregedni. Ugyanarról a fickóról van szó, aki az Argentin naplóban szerepel?

Azok után, amiket írtam, ez biztos ciki, de nem. Robival azóta is nagyon közel állunk egymáshoz, együtt is zenélünk, de eljutottunk oda, hogy nem hagytuk egymást fejlődni. Talán nehéz ezt megmagyarázni, de láttam, hogy ami az ő feladata, abban voltaképp akadályozom, és talán ő is engem. Annak ellenére, hogy közös döntés volt, hónapokig nagyon fájt, és sokszor még azután is, hogy megismertem Dávidot.

- Olvastam az Argentínáról írott szövegeidet. Hónapokkal hazatérted után képes volnál összefoglalni, miért volt fontos Argentína?

Aki tangózik, az előbb-utóbb Buenos Airesben találja magát, mint minden hívő a maga szent városában. Dávid imád utazni, én inkább otthonülő vagyok, de ezt a lehetőséget nem hagyhattam ki. Fontos volt az átmenet szempontjából, hiszen Dávid akkor költözött haza hét külföldön töltött év után, fontos a közös tánc miatt (rengeteget veszekedtünk rajta), fontos amiatt, hogy láthattunk egy egyszerre nagyon idegen és nagyon otthonos világot. És támadt ott egy olyan prózaötletem, amibe azóta se mertem belefogni, úgy félek, hogy elrontom.

- Egy régi kérdést most van alkalmam feltenni. Felteszem, esetleg nem válaszolsz. Az ember úgy van kitalálva, hogy páros lény, egyedül nem megy. Ebből következően párunk érzékenységét kötelezően tekintetbe kell vennünk. Ha nem vesszük, abból balhé van. Azt körülbelül tudom, mit, miket mondanék, ha a kedvesem (feleségem, szeretőm) pajzán versekkel árasztaná el a piacot. De mit mond Dávid?

Várj, felhívom… Azt mondja, becsüli az éleslátásomat, hogy jól rámozdultam egy üres piaci szegmensre. Na jó, most komolyan. Dávid állítólag előbb ismert tőlem szöveget, mint engem. Szerette és szereti a verseimet azzal együtt, hogy szigorú kritikusom, egy fanyalgó megjegyzése miatt majdnem visszakértem a nyomdából a második verskötetemet. Szerencsére még egy olyan férfi sem botránkozott meg a verseimen, akinek köze volt hozzám. Mert nem elsősorban pajzánok, hanem remélem, igazak.

- Én ugyan ezt igen nehezen képzelem el, de haladjunk. Nevesíthető a képzelt falu képzelt író ura? Neki csak van előképe.

Egyáltalán nincs. Tudom, hogy vannak ilyen író urak, de a regény megírásakor még nem találkoztam velük. Inkább tipikus értelmiségi magatartást látok benne: világtól, a várostól megcsömörlött művész, aki magába fordul, iszik (hisz tudjuk, az értelmiség előtt két út van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.)

- Mennyit módosult a következő szentenciaszerű megállapítás: "Látom azokat, akik művészetből próbálnak megélni, és nem elég jók vagy nem elég felkapottak ahhoz, hogy ez sikerüljön. Tele vannak keserűséggel és irigységgel."

Még mindig így látom. Én sosem akartam az írásaimból megélni, hogy így alakult, az véletlen vagy csoda. De ha egyszer nem így lesz, akkor remélem, nem omlok össze, hanem keresek valami polgári foglalkozást. Mert – ahogy mondani szoktam – a művészet a szeretőd az élvezetre, nem a házastársad, hogy eltartson.

- Ezzel kellett volna kezdenem: jól van a farkasboroszlán?

Mikor utoljára láttam, jól volt, de már elvirágzott. Újabban nehezebben jutok le a Bakonyba, főleg azért, mert akkor nem látogathatnám a lovamat, akivel igazából naponta kéne foglalkozni.

- Igen, a ló. Halljunk többet a lovadról. Blogodon szinte emberi tulajdonságokkal ruházod fel. Miféle főhercegi allűr ez egy pedagógus-irodalmártól?

Mármint lovat tartani vagy antropomorfizálni?

- Lovat tartani a mai viszonyok között.

A lovakat gyerekkoromban szerettem meg, és most az Artijus-díj tette lehetővé, hogy nekem is legyen. Meg a természetes lovaglás módszere, amit Mészáros Gyula tanít. Ha látnád Lédát, te is megdöbbennél, hogy mennyire emberien ismerősek a reakciói. „A lovad a tükröd” – mondja mindig Gyula. Ettől aztán külön izgalmas látni, hogy Léda ijedős lett, szeret odabújni, pofátlan, gyorsan tanul, és rendkívül szerelmes természetű.

- Ezek szerint ilyennek látszol a lótükörben?

Nagyon kínos, de Léda ezt mutatja. Amit tényleg tőlem tanult, az ijedősség. Eleinte egy-egy nagyobb zajra én megugrottam, ő csak odanézett, most már megugrik ő is.

- Az életmódváltás, a megszaporodott idő hozza magával a prózát?

A prózához mindenképp több idő kell, mint a vershez, de azt hiszen, az összefüggés nem egyértelmű. A regényemet még tanárként írtam – igaz, egy arcüreggyulladás során, két hét alatt. Inkább koncentráció és türelem kérdése, én sajnos mindkettővel rosszul állok.

- Judit, te falusi lány vagy? Falun nőttél fel? Kisvárosban?

Budapest, hetedik kerület, alias Csikágó. Városi patkány vagyok, aki nagy lelki közösséget érez falusi őseivel. De nem tudnék hosszan valami isten háta mögötti helyen élni.

- Akkor honnan a csudából tudsz ennyit a faluról?

Csak találgattam. Lehet, hogy egy olyan ember, aki falun nőtt fel ott is él, dühösen konstatálná, hogy ez a nő semmit nem tud a faluról, csak hadovál.

- Megnyugtatlak, tévedsz. Az hagyján, hogy a természetről, fákról, utcákról, a házak természetéről, szóval a technikáról. De harmincas városi nő létedre honnan ismered átrendeződés menetét, a kárpótlási jegy fogalmát, a hitek villámgyors átalakulási folyamatát, honnan azokat az összefüggéseket, ami mögé a falu idegen elől jól elrejtett titkos életét éli?

Nyitott szemmel meg füllel kell járni. Odafigyelni az elejtett mondatokra. Azokban a falvakban, ahol nagynéha járok, kimondták ezeket, és én meghallottam, nyilván ezért kellett megírni a regényt. Úgy érzem, a történetek nagy része városi közegben is értelmezhető lenne, a falu a szorosabb összezártság súlyát hordozza, ami megerjeszti a pletykákat és a híreket.

- Aki erotikával, éles fogalmazással, szerethető szerepjátékokkal erősen fertőzött lírád felől ismer, könnyen szék mellé ül, amikor kézbe veszi a Keresztanyát, amikor rájön, két világháború közti szocio-prózát olvas. Segíts nekem: miért? Miért ez a hang és stílusváltás?

Azért remélem, a verseim sem csak egyfélék. A regény írása közben egyáltalán nem éreztem, hogy váltanom kell. Ez éppolyan képtelenség, mint egy színész fejére olvasni, hogy tegnap még Gertrudist játszott, akkor hogy lehet ma Aaze anyó. Hiszen éppen ez a dolgom, mondaná a színész csodálkozva, és ezt mondom én is.

- Nana. A prózaíró bizonyos stílusjegyekkel a tarsolyában menetel, ez szerzi számára az állandó olvasót, a kritikusi elfogadást.

De hát ebben a könyvben Veron néni beszél! Egy másikban egy másik figurának más hangon kell megszólalnia. Ha annak Veron néni hangja lesz, akkor valamit nagyon elszúrtam! Talán ha sok prózát írok, kialakul saját hangom, de még az elején vagyok, amikor az ember próbálgat.

- Keresztanya valódi, élő keresztanya. Olvastam, hogy a zokon vesz(tt) bizonyos szövegeidet, pl. a biliről szóló ódát. Mit szól majd most, miután szájába adod a falvak rendszerváltás utáni szétverésének történetét?

A valódi keresztanyámnak semmi köze Veron nénihez. Veron nénit rengeteg emberből raktam össze, ha valaki, akkor nagyapám nővére van benne, vagy Robi nagymamája, meg azok az öreg tündérek, akikkel így vagy úgy összehozott az élet. Ahogy a történeket sem ugyanattól az embertől hallottam, a figurát sem egy emberről másoltam.

- Ha fikció, ha általános alany, a veszély még élőbb. Mindenki magára ismer, mindenki felfedezi saját települése figuráit, vezetőit, kocsmáit. Ebből a szorosra húzott hálóból, hiszen még az utcáknak is nevük van, senki nem jöhet ki érintetlenül.

Az nagy baj lenne? Hiszen ezért írunk, hogy az olvasó azt mondja: igen, ez rólam szól. Vagy igen, ez róla szól, valaki másról. Bovaryné én vagyok – mondja az író. De én is! – teszem hozzá olvasóként. Szerintem ez tud összekötni szerzőt és olvasót, hogy fel tudnak olvadni a szereplőkben, a lírai beszélőkben, a drámai jellemekben.

- Erre nem gondolsz, miért is gondolnál, amire én, Grecsó Krisztián országos hírnévhez vezető feljelentéssorozatára, egy kisváros jelentette fel, arra, hogy egymás kezéből rángatták ki a tévécsatornák, és arra, hogy ez a kristálytiszta, soha nem biccenő hang egyenes vágány a Kossuth-, de minimum a JA-díj felé. Oravecz Imre rajzolta meg a falut ilyen irdatlan kíméletlenséggel (a Szajlában, és a Szajlát környező prózakötetekben), de hát tőle ezt vártuk, tőled mást.

Nem, semmi ilyesmire nem gondoltam, és nem is gondolok. És a jövőben sem szeretnék. Nem tudom, tőlem mit vártatok, de remélem, nem azt, hogy a te szavaiddal élve „pajzán témájú versekkel árasszam el a piacot.” Szeretnék mindent megírni, amire képes vagyok, megtanulni mindazt, amit meg lehet. Egy barátom segített megírni és összerakni a regényt, azt hiszem, jó ideig, sőt talán mindig szükségem lesz segítségre az írásaimban, csak abban reménykedem, hogy tanulékony vagyok.

- Ez a fülemben túl szerény szöveg...

Mert szerény is vagyok...

- A kötet tele drámával. A hang nem drámai, a drámák drámaiak benne. A cigány Huanita története után megpróbáltam elképzelni, hogyan lehet ezt másként papírra tenni. Sehogy. Ahogy a többit sem. Honnan vetted ezt az egyszerre Hašekos, egyszerre Örkényes hangot? Melyik történet született először?

Azt hiszem, a hang adta magát. Talán sikerült elég erősen elképzelnem egy figurát, és hagyni, hogy beszéljen. Egyszer csak működött, és rájöttem, hogy Veron néni szájából valahogy jól hangzanak a történetek. A Konrád atya című fejezet egy része adta az ötletet az egész regény megírásához. Ott találtam rá Veron néni hangjára, és arra a mágikus világképre, amivel ezeket a történeteket hitelesnek éreztem. Persze mindegyikhez kellett a saját érzelmi kötődésem, nem egy fejezet valójában adósság törlesztése. Azokért írtam meg, akik megosztották velem az életük egy-egy eseményét.

- Nem szívesen mondom, de mit tegyek, egyik ámulatból a másikba estem a történeteid olvasva. Akár van mögötte keresztanya, akár nincs, erő és koncentrált figyelem árad abból, amit leírsz. És az ember szeretete. Erre válaszolj valami okosat.

Ööööö…