T a n í t o k
Egy �többnemzedékes, hátrányos helyzetű pedagógusgyerek�, ahogy anya fogalmaz, minden akar lenni, csak tanár nem, és mindenre több esélye van, minthogy elkerülje. Nekem sem sikerült.
Végzős gimnazista voltam, mikor anya, a nyelvészet-metodikát tanított az ELTÉ-n, és közben középiskolásokat a Fazekasban, bevitt József Attilát tanítani egy velem egyidősökből álló, matektagozatos osztályba, ahová egy-két volt osztálytársam is járt. ők nem árulkodtak, a többiek szemrebbenés nélkül elhitték, hogy negyedéves bölcsészhallgató vagyok, egy azok közül, akiket anya be szokott vinni hozzájuk gyakorolni, anya meg napokig repdesett a boldogságtól, hogy tanárnak születtem. Szerinte a tanítás olyan, mint a víz, ha kacsának születsz, otthon érzed magad benne, ha csirkének, megfulladsz. Én meg kacsa vagyok.
A középiskolában már határozottan tanár akartam lenni. �Judit, te tanítani akarsz, vagy meg is akarsz élni valamiből?� � kérdezte egy osztálytársam az érettségi évében. Tanítani akarok, vágtam rá büszkén, és úgy cselekedtem... a megélhetésről meg diszkréten hallgatok. Tanítottam általános iskolában, szakközépben, gimnáziumban, magánórákon, egyetemi előkészítőkön. Néha úgy éreztem, nem bírom tovább, kiégtem, de akkor sem tudok mást elképzelni, ami miatt zokszó nélkül kelek fel reggel hatkor, minthogy látni fogom a tanítványaimat, akiket szeretek.
Mert nem nagyon kell más. Szeretni a gyereket, ha tízéves, ha húsz, és hitelesnek lenni, az lenni, aki vagyok, hogy ő is az lehessen, aki� a szakma csak ürügy�
Tanárnak lenni kicsit színpadi munka, kicsit bűvészkedés, akrobatika és bohóckodás, negyvenöt percig megragadni a figyelmet, hogy észre se vegyék, tanultak, higgyék, hogy játék volt az egész. Kicsit hittérítői szolgálat megnyerni lelkeket annak, ami számomra szent, kicsit lelkigondozói, kicsit szülői. Mert akarva akaratlan tanulnak, nem azt elsősorban, hol és mikor született egy szerző, vagy honnan ismerünk fel egy versformát, hanem sokkal inkább magából a kapcsolatból tanulnak. Felnőttnek lenni, férfinak és nőnek, konfliktust kezelni, kérni és számonkérni � ha jól csinálom a dolgomat. Egyre inkább oda jutottam, csak magamat tudom adni, kinek-kinek ami ehető belőlem. Ha még az irodalmat is megszeretik, az kellemes mellékhatás. És a magyartanítás mindenre ürügyet szolgáltat: beszélni Istenről, szexről, a globalizációról, a nem vízöblítéses biovécéről� legalábbis nálam ezek mindig szóba jönnek�
Sok helyen tanítottam, általában rövid ideig�
A Váci Zeneművészeti Szakközépiskola, ahol műalkotások elemzése nevű tárgyat tanítottam, jó időben a suli előtt a padon, és a legidősebb tanítványom fél évvel volt fiatalabb nálam, ahol megkértem a fiúkat, hogy ne lógjanak az órámról, és nem lógtak,
az Eötvös József Gimnázium, ahol érettségiztem, és a régi magyartanárom bízott rám egy osztályt, amíg szülni megy,
a Radnóti , ahol a gyakorló tanítást végeztem, de utána év végéig játszottam színházat a hetedikesekkel,
a Mátyásföldi Táncsics Mihály 12 évfolyamos iskola, ahol minden szabadidőmet a diákokkal töltöttem, és azért kellett eljönnöm, mert ez sokaknak gyanús volt. Furcsa, hogy középiskolásokat meg lehet fogni Madách Tragédiájával, vagy az Istenről szóló beszélgetésekkel, nem is hitték el sokan. Ha szeretnek, és hallgatnak rám, annak két oka lehet: szex és drogok� Azóta sem tudtam bizonyítani, hogy egyiket sem adtam a tanítványaimnak.
a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskola, ahol fél évig taníthattam azt az osztályt, akikkel két és fél éve együtt tanultam a szakmai tárgyakat, délelőtt dolgozatot írattam velük, és délután puskát küldtem a zenetöri dolgozathoz, és nem tehettem meg, hogy szolfézsból nem csinálok házi feladatot, mert akkor ők se készülnek az én órámra,
a Lónyay utcai Református Gimnázium, ahol három évet bírtam ki, illetve bírtak ki engem. Ott érettségiztettem először, ott csináltam művészetterápiás magyar faktot, három év alatt három '56-os megemlékezést, ott volt eddigi legeredményesebb színjátszó csapatom, és a reneszánsz esték néven futó művészeti önképzőkör, ahonnan szerzőtársaim nőttek. Ahol a legjobb fej kollégákkal dolgozgattam együtt. És ahonnan el kellett jönnöm, mert tiltott szerzőket tanítottam fakton, úgymint Csáth Géza, Kundera, Konrád György, és fülledten erotikus darabot rendeztem, egy Heltai-vígjátékot.
a Fasori Evangélikus Gimnázium, ahonnan évek múlva is megmaradtak a színjátszóim,
és a Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium, ahol először lehettem osztályfőnök, klassz gyerekeim és tehetséges színjátszóim voltak, és ahonnan már a verseimben szereplő csúnya szavak, és a kontakt improvizáció miatt kellett eljönnöm, amivel a színkörömet fertőztem meg.
Mindenhol voltak tanítványok és kollégák, akiknek az idegeire másztam vagy ők az enyémre, de mindenhol ott kellett lennem valamiért, valakiért, valakikért.
Egy szerzőtársam egyszer azt mondta, ha valaki tanít és ír, abban a tanár előbb-utóbb megeszi a költőt. Féltem, hogy így lesz, de most úgy tűnik, fordítva alakult.
Akit viszont egyszer kiválasztott ez a pálya, lehet, hogy soha nem szabadul tőle.
A mester búcsúja
Mára, remélem, bölcsebb lettél, ifjú tanítvány!
Én az, merthogy a mester bölcsebb lesz, ha taníthat.Mára talán nem akarsz a tükörnek menni ököllel,
mert nem tetszik a benne levo arc. Mára talán már
elhiszed: önmagadat nem másban kell megutálnod,
s nincs szégyen, csak amit te itélsz szégyellnivalónak.Mára remélem, elérted a szellemi nagykoruságot,
s békén hagysz, hiszen eddig használtál, mire kellett.
És használtalak én is: nedveiden gyarapodtam,
mert ha kinyílt a füled, pont attól nyílt ki az én szám.Rajtad híztam mesterré, és most, ha leléptél,
gömbbol csoffadt borkedarabbá lappadok újra.Netnapló, 2005.05.10. www.litera.hu
Mindig bűntudatom van, ha sokáig alszom, hát most van miért, tízkor ébredtem � az érettségi botrányra. Utoljára '89-ben volt ilyen, mikor a nővéremék érettségiztek. Jó volna, ha ez is akkora változások előfutára lenne, mint az volt. És jó volna, ha az oktatási miniszter venné a lapot és elkotródna, bár amit az oktatással csinált, azt már nehéz lesz visszafordítani, maradnak a szakmunkástanulónak való, �intelligencia terén hátránnyal küzdő� gyerekek a gimnáziumban, irodalmat nem tudok tanítani, azt se tudják, mi az: � Szerkezete mindkét műnek a keretje variálódik, ez a keret a klasszicizmusra utal, de azonban, ami variálódik benne, az a romantika korstílusa .� � írja egy tizedikes a Himnusz ról meg a Szózat ról, melynek � műnemében a líra uralkodik .�
Én meg szépen kijavítom, és nem ordítok. Látom azt a rettenetes szellemi igénytelenséget, ami beborítja az életüket. Nem akarnak jobbak lenni, bármit megértetni velük olyan, mint eltolni egy tehervonatot. Számukra minden fölösleges. Ha bármit mondok, az a válasz: minek? Ilyenkor rájuk tudnám borítani az asztalt. Nem züllöttek, nem konzumidióták, nem értékek nélkül élők. Csak olyan világban élnek, és olyan világ söpört át rajtuk, amely szerint csak annak van értelme, aminek rövid távon haszna van, lehetőleg anyagi haszna. Néha már azt hiszem, feladom, hiszen valóban �minek a lélek balga fényűzése� a fölösleges dolgok világában. Tanuljunk adócsalást és zsebmetszést. Aztán mégis nyelek egyet, már ki tudja hanyadikat. Elfelejtem, hogy versekről, szerzőkről, művészeti korszakokról kéne beszélnem. Maradok lelki anya, misszionárius és rabszolgahajcsár, tűrök idegbeteg szülőt és korlátolt főnököt, egyetlen tehetséges diákért viszem a vállamon a többi 100-at, és biztatom magam, hogy miatta megéri. Végül is a tanítás hatásfoka elég alacsony, az embernek tízévente akad egy olyan diákja, akinek van mit átadni. Anya szokott azzal vigasztalni, hogy ismer egy olyan tanítót, akinek csak tizenkettő volt, három évig éjjel-nappal tanította őket, az egyik mégis elárulta, a másik megtagadta. Ehhez képest nekem öt év alatt már a harmadik jó gyerek kerül az utamba. A többiek meg aranyosak, ha butácskák is � ha nem kell órát tartanom, nagyon jól érzem magam velük.
Most tudtam meg, hogy egy barátomnak beteg a kislánya, nem is tudják, mi baja, és megint rájöttem, hogy mindegy, milyen buta valaki, csak legyen egészséges, ha meg egészséges, akkor legyen jó ember; ha van esze is, az már csak hab a tortán. Szóval csütörtökön nyelek egy újabbat, és hálát adok az istennek a gimnazistának csúfolt gyerekekért, akiket nem emészt halálos kór, és talán majd rendes apukák és anyukák lesznek anélkül is, hogy valaha megértenék, mi az, hogy líra.
Azt már rég eldöntöttem, hogy művészetből nem lehet megélni, ha megpróbálom, csak meg fogok keseredni. Látom azokat, akik művészetből próbálnak megélni, és nem elég jók vagy nem elég felkapottak ahhoz, hogy ez sikerüljön. Tele vannak keserűséggel és irigységgel. Utálják a világot, amit nem tudnak meghódítani, és azokat, akiknek valamiért ez sikerült. Nem szeretnék futni a pénzem után, amikor megírok vagy nem írok meg valamit. Nem vagyok költő, csak szeretek verset írni, és ha még fizetnek is érte, az legyen ajándék. Nem vagyok zenész, csak szeretek énekelni, szeretem a hangszeremet, és szeretem a közönséget.
Munkának pedig megmarad a tanítás. Azt is szeretem. Még akkor is, ha régen nem a szakmámról szól, nem irodalomról, nem színházról, hanem lelkigondozásról és a személyközi kapcsolatok kezelésének alapjairól. Lehet, hogy egyszer azt is megtanulják, mi a líra.
Netnapló, 2005.05.13. www.litera.hu
Tizenkét éve dolgozom a közoktatásban, mert már másodévesen elmentem tanítani, volt olyan az oszályomban, aki fél évvel volt fiatalabb nálam.
Annyi fizetésért vagyok huszonnégy órás szolgálatban, hogy volt tanítvány, aki körberöhögött: �Tanárnő, a zsebpénzem több ennél!� én meg visszavágtam: �Most legalább látja, hogy nem a pénzért csinálom.� A társadalmi megbecsülésem annyi, hogy át akarnak képezni ügynöknek, óh, bocs, termékmenedzser, mert egy tanárnak csak a pofája van, ami jó valamire!
Elviseltem főnököket, akik kockára akartak szabni, akik kihasználták a kreativitásomat, amikor az ő malmukra hajtotta a vizet, és elzavartak, ha ugyanez a kreativitás kicsúszott az ellenőrzésük alól, főnököket, akik beleszóltak az óráim témáitól kezdve a hajviseletemen-öltözékemen át a nemi életemig mindenbe. Elviseltem kollégákat, akik megrágalmaztak, akik megfenyegettek, akik féltékenyek voltak rám. Elviseltem tanítványokat, akik ajánlatot tettek órán, akik rám csapták az ajtót egy elégtelen dolgozat miatt, akik kiröhögték, amiben hiszek. Elviseltem szülőket, akik hétvégén zaklattak, akik elláttak jó tanácsokkal, hogy mit és hogyan tanítsak, akik extra bánásmódot követeltek a csemetének.
És akkor ki se panaszkodhatom magam? mert rögtön kapom az atyai jótanácsokat mindenféle névtelen menőjenőktől, akik nyilvánvalóan pont ugyanennyi éve állnak a katedrán, mint én.
Nekem ne mondja senki, hogy egy orvos nem dühös, ha látja a szívelhájasodásban szenvedő paciensét szalonnát zabálni, a májcirrózisost alkoholt vedelni, a gerincbeteget meg lemenni hídba! Azért dühös, mert segíteni akar, mert fontos neki a betege, tehetetlenségében dühös, mert nem tudja elmagyarázni, átadni, megértetni, hogy itt nincs �csak ez az egy szelet szalonna!� meg �csak ez az egy fröccs!�
Nekem fontos, hogy ne fejbólintó-jánosok, reklám- és mekizabálók, net-, drog- és szexfüggők kerüljenek ki a kezem alól.
De akinek gerincbetegsége van, azzal az urológus nem tud mint kezdeni. Akinek nem való a tanulás, azt nem kell egyetemi tanársegédnek szánni, és végigkorbácsolni a közép- és felsőoktatáson.
Volt egy tanítványom, hat évig rettegett és sírt a gimnáziumban, mert nem tudott és nem szeretett tanulni. Kegyelemkettesek, lenézés, átrugdosás az érettségin. Cukrásznak ment. Már az első félévben nemzetközi versenyt nyert dísztortából. A mesterét pótnagymamának hívta. Boldog volt, kivirult, rá se ismertem. Megtalálta a hivatását. Minek kellett hat évig kínozni egy gimnáziummal? Már rég kiegyensúlyozott cukrászmester lehetett volna.
A gyerek nem azt becsüli, aki gügyög neki, aki körbenyalja, aki ráhagyja a dolgokat! Egyet becsül, (ő még becsüli, ezért szeretem ezt a korosztályt): az egyenességet. Ha haragszom rá, ha megbántott, ha rosszat csinált, ha valami nem megy neki, ha lusta, mint a dágvány, azt meg kell neki mondani.
Tizenkét év után talán nem nagyképűség ilyet mondani: a diáknak két dolog fontos. Hogy érezze, hogy szeretem, és hogy tudja: nem fogok hazudni neki.
Volt két átok rossz kölköm, a kirúgás szélén álltak, megmondtam nekik, hogy az ujjamat sem fogom mozdítani értük, mert az én életemet is folyamatosan megkeserítették. És becsültek érte. Hiába rúgták ki őket, jöttek hozzám szerenádozni az osztállyal. És volt olyan gyerekem, akit kirúgtak, körömszakadtáig harcoltam érte, mert ő megérdemelte, nem tudtam megvédeni, kirúgtak utána engem is, a srác azóta régészhallgató, nekem volt igazam, hogy lesz belőle valaki, jobban hittem benne, mint az állásomban, és egy percig sem bántam meg.
Ne hazudozzunk, ne hunyjunk szemet afölött, ami történik, igenis fölülről irányítva, talán még miniszternél is följebbről. Az oktatás szintje nem süllyed: zuhan. Akinek illúziói vannak, álljon oda egy osztály elé, felajánlok egyet-kettőt. Az érettségi nem ér semmit, (már a diploma se sokat.) Már nem bukhat meg, aki a milyent mien nek, a fejezetet felyezet nek írja. Már tízszázalékos tudással átengednek valakit. Aki diszlexia, diszkalkulia és egyéb sose volt diszbiszbaszokkal súlyosbítva-könnyítve tesz vizsgát, annak nem lesz odaírva a papírjára, hogy �érettségi light�! Gyerünk, legyen mindenkinek érettségije, pont annyit fog érni, mint a nyolc általános tíz évvel ezelőtt, és ott leszünk, mint az USA-ban, ahol az átlagos kémia szakos hallgató nem tud kétszeresére hígítani egy oldatot. De diplomás lesz valami fizetős főiskolán. Közben lehetne jó villanyszerelő, kalapos, esztergályos, fodrász.
Amikor Nobel-díjasokat képeztünk, akkor a költségvetés 25%-a jutott az oktatásra. Most ugyanez az arány 5%. Ez nem az én mentalitásomon múlik, és nem engem minősít.
� �mert növeli, ki elfödi a bajt� � � ahogy Illyés írja a Bartók ban. Baj van. És nem az a baj, hogy én már tizenkét éve a közoktatásban tanítok.
Nem hízelegni akarok, de a mai napig az egyik legjobb tanáromként emlékszem Rád!
2003-ban végeztem a Budapesti Lónyay Utcai Református Gimnáziumban, Judit három éven keresztül tanította az osztályunkat; magyar nyelv és irodalomból érettségiztetett bennünket. Egy olyan osztállyal találta szemben magát, ahol sok volt s lázadó típusú diák; ahol sokan megkérdőjelezték a gondolatait, véleményét, amiket ő büszkén vállalt. Mindig kiállt a nézetei mellett, miközben mi is elmondhattuk azt, hogy mi mit gondolunk, érzünk egy versről vagy a világról. Soha nem éreztette velünk, hogy mi csak a diákjai vagyunk, nem állt felettünk a tanári szigorával, hanem partnerként kezelt bennünket az órák alatt. Visszaemlékezve kicsit olyan volt, mit a felsőoktatásban: amennyiben nem léptük át a játékszabályokat, addig fair-play alapján működött minden. Meggyőződésem, hogy a gimnáziumi éveink alatt Judittal tudtunk kialakítani olyan kapcsolatot, ami komolyabb mértékben kihatott a felnőtt életünkre.
Mindig magázva beszélt velünk, de azzal a kedves magázódással, amellyel családon belül beszélhettek régen az emberek. Ha verset olvasott, felült az asztalra, és mint tyúkanyó ült közöttünk; ha drámát tanultunk, beleélte magát bárkinek a szerepébe, játszott velünk, rendezte egyszerre a termet és minket is. Szerettem az óráin lenni, valamiért az éreztem, hogy szeret minket, és valahogy minden, amit elmondott a személyes gondolataiban úgy tűnt, hogy igaz, és nem csap be minket. Ez nagyon jó érzés volt.
(egy volt tanítvány)
