S z í n é s z

 

Diagnózis

Akárhová lép, a színpad deszkáit
hallja kopogni a lába alatt,
bárhová fordul, minden csupa díszlet,
műanyag fák, papírmasé falak.

Ha vetkőzik, jelmez marad a bőre,
arcán lemoshatatlan smink tapad,
nincs felvonásköz, menni kell előre,
mert rabszolga csak így lehet szabad.

Minden szavát ezerszer is kimondták,
mégis hisz bennük, így születik újra.
Ki tudja, formál, avagy formálódik
csontig egy idegen alakba bújva.

S mikor rájön, a szerepben ki van,
Magával ütközik frontálisan.

 

Irgalmasvérnő ripacskodik

Mióta próbálom már, hogy nem próbálom
tovább, mégis most újra tisztán látom,
hogy mint a mókus a mókuskereket,
egyfolytában ugyanazt a szerepet
hajtogatom, mit már a múlt évadban,
magyarázkodva bár, de visszaadtam.
S most akarattal, félig akaratlan
hagyom, hogy égjen bennem, mint a katlan,
s egy semmiből csiholt érzelem ágyán
játszom megint Szent Johannát a máglyán,
s még jól is érzem magam a szerepben,
hogy gyötrődhetem, mint egy operettben
a hősnő, aki nem tud nem szeretni,
mert az túl könnyű volna. Hogy kegyelmi
kérvényem elfogadták, az csak álhír,
mindig a semmiért lehettem mártír.

 

Színház

A nyár, a telihold, s a többi. Ismerős
díszlet. (talán a Rómeóból?) Ám a hős
nincs a színen, idegen statiszták
ölelik át helyette Júliát.

A kert, a víz, az illatok. Tökéletes
a látszat, de a hősnő mellett mit keres
egy másik darabból egy másik színész?
Miféle posztmodern a rendezés?

A csönd, a csillagok... de megbocsátható
ilyen szerepzavar? Más arc lebeg a tó
tükrén, mit vársz, s mindez a rendező
szerint egy módon értelmezhető:

A viszony él, noha a szerep elenyész.
(Marad a fénytechnikus meg néhány zenész.)
Rómeó halott, szétszórták porát,
s valaki kell szeretni Júliát.

 

 

 

Takarásban

A színész áll a függöny mögött. Túl van minden előkészületen, amin ilyenkor túl lehet lenni: öltözés, smink megvolt, az elmaradhatatlan rítusok, valakinél ima, másnál babonaság: �köpködjetek meg, rúgjatok fenékbe!�, kabalaállatka csókolgatása, mert nem igaz, hogy a színész nem izgul, izgul a századik előadás után is, esküszik, hogy soha többé nem lép színpadra, magában átkot mormog a pályára, amely választotta, nem érti, miért nem ül otthon a tévé előtt szerető családja körében, valami ócska amerikai limonádét nézve, nem érti, mit keres itt; legszívesebben elmenekülne; kintről már hallatszik a közönség moraja: beszélgetés, köhögés, zörgés olvad félreismerhetetlen masszává, zsákmányára vár ez a kíméletlen, érzéketlen massza, és őt mindjárt a barlangjába vetik, hogy szétmarcangolja.

Elhalványulnak a nézőtéri fények, zajtalanul gördül föl a függöny, a színész épp halálos átkot készül mondani önmagára, ha még egyszer beteszi a lábát ebbe az elvarázsolt kastélyba, megfogadja, hogy békés irodai dolgozó lesz kilenctől ötig, arcátlanul nagy összegeket ígér Szent Antalnak, ha még ezt az egyet, az utolsót elviszi szárazon, mikor megszólal az előadás zenéjének első hangja, felgyullad az első effektfény a színpadon. Akkor már nem rettegés ez, csak valami jóízű szédület, és a színész zuhan ennek a zsigerekig ható bódulatnak a feneketlen kútjába.

Ti szerencsétlen lelki szegények, akik mindennapi adrenalinömléseteket gumiköteles ugrásokból akarjátok kifacsarni, mit tudtok erről a zuhanásról?! Kispályás heroinisták, LSD-utazók, néhány másodperces fleshért önmagatok elárulói, mit tudtok az ezerwattos lámpák órákig tartó fleshérõl?

Az ősök sámánjai ismerhették ezt az éber önkívületet, amikor a tudat éberebb, mint bármikor, mindent lát, észlel és korrigál, de hihetetlen alázattal adja át a vezetést az érzékeknek. Mert a jól irányított ösztönök, mint a ló, amely épségben hazaviszi a részeg betyárt, baj nélkül vezetnek végig az előadás erdején; az első szerepben kimondott szó belesodor abba az áramlatba, amely végigvisz jeleneteken és felvonásokon anélkül, hogy az értelem erőfeszítést tenne.

A díszletek valóságosabbak, mint az otthon falai, a kellékek önálló életet kezdenek élni, maguktól játszanak és beszélnek a színész kezében, ő pedig karmesterként vezényli a tárgyak szimfóniáját. Elég az üres tér, ott a levegő kezd élni. Minden mozdulat jelentések denevérrajait engedi szabadon a platóni barlangból. Nem a színész mozdul, a pap hódol az isteneknek és alázatából születik az erő, amely az isteni energiát képes befolyásolni.

Egy óra, vagy kettő vagy három, kitart a révület, ha a tudat érzékeli is a valóságot, a takarásban lehet köhögni, vizet inni, átöltözni, de ez sem akasztja meg a folyamatot, mert a szent rítusokból nincs kiszállás, ahogy továbbmenet sincs, mint a hullámvasúton, mindennek kezdete volt és vége lesz.

Az utolsó szó kimondatik, az utolsó mozdulat egy pillanatra megáll a levegőben, hosszú másodpercekig még lélegzet sincs, aztán sötét és csönd és a taps. És a visszatérés az égből a földre, lassan, lassan, ahogy a rezgés elhal a húrokon.

 

cv | interjúk | vers | próza | dráma | zene | tánc | fotó